Loncika már második óráját töltötte unottan a bankban. Tőle látványosabban csak tündér énje, Koldi unatkozott, mikor megszólalt a várva várt csilingelés, és mellé a 150-es sorszám. Őket hívták az egyes pulthoz. Aznap már bejártak legalább két pultot, és két pénztárt, és csak vártak és vártak... De haladt minden a maga bürokratikus módján, ahogy annak a való életben illik.

Már az utolsó akadálynak hitték az egyes pultot, ezért Loncika nem is figyelt az ügyintézőre, hagyta hagy könyvelje a saját dolgát, és már semmi másra nem koncentrált, csak az asztalon cigánykerekező Koldira.

Egy óvatlan pillanatban a tündér én leverte a papírokat az asztalról, ezért az ügyintéző hosszas keresgélésre alámerült, így nem láthatta Loncika kétségbeesett arcát.

- Koldi! Kérlek!! Nyugi, mindjárt végzünk! – súgta feszülten, nehogy kiszúrja az ügyintéző, hogy kivel is beszélget, mert nem látott a vállán a hölgynek semmilyen tündért.

Koldi természetesen csak pimaszul vigyorgott, mert tudta, úgysem tud rá haragudni a lány. Az ügyintéző előkerült az asztal alól, elnézést kért, és visszamerült az adminisztrálásba. Loncika azt gondolta, hogy már semmi szüksége nem lesz a 150-es sorszámára, ezért  hajót hajtogatott belőle Koldinak. A tündér boldogan ugrándozott hajtogatás közben. Imádta ezt Loncikában. Mindig mindenből igyekezett neki hajót hajtogatni. Ritkán még repülőt is, de leggyakrabban egész hajó-flottákat állított össze a tündérnek. Most is ez történt. A sorszámból, kishajó lett.

Éppen elkészült a mű, mikor a hölgy is befejezte az adminisztrációt, és így szólt a lányhoz: - Fáradjon a pénztárhoz, és fizessen még be, 6540 Ft-ot. Nem kell új sorszámot kérnie, visszairányítom az eredetivel a kollégámhoz. – majd lenézett a kishajóvá hajtogatott sorszámra. Arca semmit nem árult el.

Loncikából és Koldiból egyszerre tört ki a kacagás. Átültek a kishajóval a várakozók asztalaihoz, és várták újra a csilingelést, és hogy kikerüljön a táblára: 150. Persze Loncikának voltak kétségei arról, hogy normálisnak fogják-e tartani a pénztárnál, de annyira élvezte Koldi határtalan örömét, hogy eszébe sem jutott széthajtogatni a kishajót. Mikor megszólalt a csilingelés, a lány már széles mosollyal "hajókázott" a pénztáros hölgyhöz. Letette elé az "építményt" – benne tündér énjét- és várta a hatást. A hölgy hangosan felkacagott, kacsintott mellé, és ebben a pillanatban Loncika kiszúrt a bal vállán egy gyönyörűséges tündérlányt, hosszú szőke hajjal, égkék szemekkel; mosolygott kedvesen. Kifizette a fizetnivalót, majd a hölgy így szólt: - Visszairányítom a sorszámával az egyes pulthoz, és már csak be kell mutatnia a befizetést, és végeztünk. További vidám hajókirándulást!

Így Loncika visszaült várni a csilingelésre, majd a behajózásra...