Loncika már második óráját töltötte unottan a bankban. Tőle látványosabban csak tündér énje, Koldi unatkozott, mikor megszólalt a várva várt csilingelés, és mellé a 150-es sorszám. Őket hívták az egyes pulthoz. Aznap már bejártak legalább két pultot, és két pénztárt, és csak vártak és vártak... De haladt minden a maga bürokratikus módján, ahogy annak a való életben illik.

Már az utolsó akadálynak hitték az egyes pultot, ezért Loncika nem is figyelt az ügyintézőre, hagyta hagy könyvelje a saját dolgát, és már semmi másra nem koncentrált, csak az asztalon cigánykerekező Koldira.

Egy óvatlan pillanatban a tündér én leverte a papírokat az asztalról, ezért az ügyintéző hosszas keresgélésre alámerült, így nem láthatta Loncika kétségbeesett arcát.

- Koldi! Kérlek!! Nyugi, mindjárt végzünk! – súgta feszülten, nehogy kiszúrja az ügyintéző, hogy kivel is beszélget, mert nem látott a vállán a hölgynek semmilyen tündért.

Koldi természetesen csak pimaszul vigyorgott, mert tudta, úgysem tud rá haragudni a lány. Az ügyintéző előkerült az asztal alól, elnézést kért, és visszamerült az adminisztrálásba. Loncika azt gondolta, hogy már semmi szüksége nem lesz a 150-es sorszámára, ezért  hajót hajtogatott belőle Koldinak. A tündér boldogan ugrándozott hajtogatás közben. Imádta ezt Loncikában. Mindig mindenből igyekezett neki hajót hajtogatni. Ritkán még repülőt is, de leggyakrabban egész hajó-flottákat állított össze a tündérnek. Most is ez történt. A sorszámból, kishajó lett.

Éppen elkészült a mű, mikor a hölgy is befejezte az adminisztrációt, és így szólt a lányhoz: - Fáradjon a pénztárhoz, és fizessen még be, 6540 Ft-ot. Nem kell új sorszámot kérnie, visszairányítom az eredetivel a kollégámhoz. – majd lenézett a kishajóvá hajtogatott sorszámra. Arca semmit nem árult el.

Loncikából és Koldiból egyszerre tört ki a kacagás. Átültek a kishajóval a várakozók asztalaihoz, és várták újra a csilingelést, és hogy kikerüljön a táblára: 150. Persze Loncikának voltak kétségei arról, hogy normálisnak fogják-e tartani a pénztárnál, de annyira élvezte Koldi határtalan örömét, hogy eszébe sem jutott széthajtogatni a kishajót. Mikor megszólalt a csilingelés, a lány már széles mosollyal "hajókázott" a pénztáros hölgyhöz. Letette elé az "építményt" – benne tündér énjét- és várta a hatást. A hölgy hangosan felkacagott, kacsintott mellé, és ebben a pillanatban Loncika kiszúrt a bal vállán egy gyönyörűséges tündérlányt, hosszú szőke hajjal, égkék szemekkel; mosolygott kedvesen. Kifizette a fizetnivalót, majd a hölgy így szólt: - Visszairányítom a sorszámával az egyes pulthoz, és már csak be kell mutatnia a befizetést, és végeztünk. További vidám hajókirándulást!

Így Loncika visszaült várni a csilingelésre, majd a behajózásra...

A kósza tündéreket fürkészte Loncika éppen, mikor megint csak kiszúrta Áront. A lány nagyon örült, mert a tündér fiú a helyén üldögélt! Ott, ahol azok a tündér ének üldögélnek, akiknek az ember énjük tudatában van létezésükről. Szóval Áron ott csücsült Cseke jobb vállán, és olyan boldog mosollyal nézett bele a világba, mint amikor valaki hosszas kóborlás után hazaér.

- Nézd csak Koldi! Áron boldog! – mutatta a lány a tündér énjének a csillogó szemű tündér fiút. Kivételesen Koldi sem tett semmilyen pimasz megjegyzést, hanem csak ennyit mondott: - Megmentetted Áront. – Nem Csekét? – kérdezte Loncika csodálkozva. – Nem. Tudod, azzal, ha egy tündér én semmivé válik, mert az embert magával ragadják a gnómok, még életben marad az ember. Attól, hogy menthetetlenné válik, még látszólag boldognak érzi magát, egy furcsa, anyagi világban, ahol nincs mese, nincsenek ábrándok, csak az önzés az örök. Egyszer már észrevetted, hogy a menthetetlenek majd minden mondata így kezdődik: én, enyém, nekem. Mert ők, már csak magukkal foglalkoznak, és mások vidámságából táplálkoznak. De ha megnézed az arcukat, szájuk szeglete lefelé görbül, szinte képtelenné váltak az őszinte mosolygásra, és a szemük, furcsa vizenyőben úszik, amit te hideg halszemeknek látsz. Az emberek megmentése csak úgy történik, ha a tündér énjüket nem engedik el. A Tündéreket kell megmenteni. És ezt még csak most tanultad meg Loncika. – mosolygott Koldi.

- Én azt hittem, nem is szereted Áront. – Morfondírozott a lány. – Mindig pimaszkodtál vele, úgy tettél, mintha ott sem lenne, duzzogtál rá.

- Nem nekem kell Áront szeretnem. Csekének. Nem nekem kell látnom Áront, mert én tudok a létezéséről, de hogyan tudnék játszani egy olyan tündérrel, akiről nincs tudomása az ember énjének. – mondta a tündér.

- De már van. – mosolygott Loncika. – Most már tovább állhatunk, már semmi szükségük nincs ránk, ugye? Már boldogulnak együtt? – faggatta Koldit Loncika. – Nem tudom. Csekének meg kellene tanulni jobban bíznia a tündér énjében, és vigyáznia maga körül azokra, akik mellett felismerte, hogy van tündérük. Hajlamos ő is világmegmentőt játszani, de az ő kapcsolata Áronnal, talán nem volt elég erős még ehhez. Most már talán tudni fogja, hogy a menthetetlenek is szeretik bámulni az eget, de csak azért, mert tudják, hogy a felhőbámulók között találják a legtöbb olyan embert, akik őrzik a tündér énjüket.

- Nem csak az a kérdés Loncika, hogy Cseke és Áron meg vannak-e nélkülünk? Hanem hogy te meg megvagy-e nélkülük? És Lili és Olivér nélkül? Hogy mennyire fog hiányozni Barka a ló, vagy Ginger és az ő angyala Gábriel. – fürkészte a lány arcát Koldi.

- Nekem muszáj meglennem nélkülük. Nincs más választásom, ezt te is tudod. Távol kell tartanom magam attól, hogy bármihez, bárkihez, túl szorosan kötődjek. Már nem viselem túl jól a veszteségeket. És nekem itt vagy te. Még 4 nap, és megint változni kell. Aztán jön a suli, ahol hemzsegnek a tündérek! Imádom azt a helyet! Meg leszek nélkülük, és néha hazajövünk, nem örökre megyünk el. És Áront is segíteni kell. Tudom, hogy minden rendben lesz. - Győzködte magát Loncika, talán kicsit túlságosan is...

- Veled? Mondanám, hogy semmi, de ez a világ már nem olyan, mikor az emberek vigyáznak a tündér énjükre. Loncika, nem veled van a baj, hanem azzal, hogy a mai emberek már nem őrzik a tündérüket, és azok, akik meg őrzik, nehezebben találják meg egymást. A gonosz fekete gnómok szinte ellepték a földet, és olyan hiúságokkal kecsegtették az embereket, hogy azok elhagyták tündér énjüket, így váltak menthetetlenné. A menthetetlenek nagyon ritkán mosolyognak, és szinte soha nem nevetnek. Lételemük az önsajnálat, és ha találnak egy olyan embert, aki még őrzi tündér énjét, mindent megtesznek azért, hogy azt elvegyék tőle. Különböző fegyvereik vannak, de a legerősebb a gonoszság, melyet a részvét, az érdeklődés ruhájába bújtatnak. Te már felismered ezeket. Tudom, mert látom, hogyan gyúl félelem a szemedben, és mozdulataid hogyan válnak esetlenné. Látszik, hogy ugyan segítenél, de már tudod, ezekkel szemben nincs semmi segítség, mert az ilyenek értem jönnek, a te tündér énedért, és te ezt már nem engeded. – magyarázta Koldi, tőle ritka komolysággal.

- Nem ez a baj! Hanem az, hogy amikor találkozok olyannal, akit megkedvelek, vagy talán még meg is szeretek, akkor te eltűnsz, magamra hagysz. Nem látlak sehol, nem tudok veled beszélni, úgy érzem magamra hagytál, és ostobaságot ostobaságra halmozok. Ha velem vagy, csupa móka és kacagás minden napom, olyankor sokkal tisztábban érzem a fű illatát, érzem, ha jön az eső, hallom mit beszélnek a madarak, és még a széllel is meg tudom beszélni, milyen időt szeretnék. Na jó, nem mindig! Ma például jó időt akartam, erre beborult. De mindennek oka van, és talán ennek is. Szóval? Miért hagysz egyedül? – kérdezte makacsul Loncika Koldit.

- Soha nem hagylak egyedül. Mindig ott vagyok, csak hajlamos vagy világmegmentőt játszani, meg tündér megmentőt, és közben meg rólam megfeledkezel. – mondta szomorúan a tündér. – Mindig azok az emberek vonzanak, akik már majdnem megfeledkeztek, vagy már épp el is feledkeztek a tündér énjükről. Mindig olyanokat találsz, akik körül ott ólálkodnak a gonosz fekete gnómok, és ilyenkor muszáj eltűnnöm, mert ha meglátnak nálad engem, azonnal rád akaszkodnak, és addig gyötörnének, míg kézen nem tudnának ragadni, és menthetetlenné tennének.

- Koldi? Édennek volt tündére? – kérdezte Loncika. Éden egy nagy szerelem volt, ami másfél évig tartott, és úgy hagyta el Éden a lányt, hogy eltűnt egy nap. Soha többet nem látta.

- Nem, Loncika, ő már rég a menthetetleneké volt. Ő nem téged, engem akart. Ezért érezted sokszor azt a mélységes szomorúságot, amit azok éreznek, akik már a gnómok hatása alá kerültek. Ezért kellett eltűnnöm. A gnóm kiszagolta a létezésemet, ezért mindent megtett, hogy behálózzon téged, de nem bírt veled, csak azt látta, hogy átragad rád az ő nyomorúságos búbánata, és az a lány már nem kellett neki. – magyarázta Koldi.

- Van nevük a gnómoknak? – Kérdezte Loncika. – Igen. – mondta csendesen a tündér én. – Stóbnak hívták Éden gnómját. – mondta a lány. – Honnan tudod? - kérdezte Koldi. – Egyszer, egy éjszaka felébredtem, és láttam a sötétséget, éreztem a hideg leheletet, amint körbelengi Édent, és kiszaladt a számon a neve a sötétségnek. Rászóltam, Stób! Nem kiabáltam, csak halkan odasúgtam neki, és ekkor felébredt Éden, és olyan hidegen nézett rám, mint még soha. Utána nem láttam többet a fiút. Örökre eltűnt.

- Igen. Mikor a gnómok rájönnek, hogy felismerték őket, és nem tudtak legyőzni, pánikszerűen elmenekülnek, miközben azt súgják az ember énjüknek, hogy menekülniük kell. – magyarázta Koldi. –Hiányzik neked Éden? – kérdezte még.

- Nem. Stób kiszívta minden életerőmet akkor. Emlékszem hónapokig csak vegetáltam, és nem találtam a helyem. Nem ismertem fel embereket az utcán, és téged sem. Olyan volt, mintha valami furcsa, rossz álomba merültem volna, mintha valami olyan bűbájt bocsájtott volna rám, hogy ne halljam a világot magam körül. A katatoniát az iskola tündérei törték meg. Egyszer csak megláttam a folyosón a gyerekek tündér énjeit, amint várják, hogy kicsengessenek, és újra a gyerekek vállára ülhessenek. Majd te is előkerültél, mintha mi sem történt volna. – mosolygott Loncika.

- Nagyon féltem, hogy magaddal ragad az a menthetetlen. De itt vagyunk. Szóval spongyát rá. El kell felejtened, mert ha sokat gondolsz gnómokra, és menthetetlenekre, akkor megtalálnak. Ne törődj velük. – mondta.

- Jó. – válaszolta a lány, és visszaaludt, hogy reggel sokkal frissebben, és vidámabban ébredhessen, mint tegnap, vagy tegnap előtt, vagy akár holnap.