Kockás pizsama nadrágomban, atlétában ültem a nagy ágyam közepén, velem szemben a bohókás, mókás tündér énem a fátyolzöld szoknyácskája csengőivel matatott. Fején szórakozottan oldalra csúszott koszorúja, és pont olyan, kissé tanácstalan, kissé szomorú, de leginkább alvástól gyűrött arccal bámult rám, mint én ő rá. Ébredeztünk mind a ketten, és az ébredezés első percei mindig hordoznak magukban valami édes ágy meleget, valami könnyed álom illatot, amibe jó beleburkolózni, jó benne elmerengeni.
Szóval a bohókás tündér énem arcán ott volt valami más zaklatottság is, amit ennyi együtt élés után már jól ismerek. Azt akarja, hogy induljunk valamerre, hogy keressünk új kalandot, új játékot, hogy legalább az eső esne, és ki lehetne rohanni bőrig ázni, és kinevetni a száraz, unalmasokat, kigúnyolni a vekengőket. Halkan odasúgtam neki: - Csak egy kicsit várj még! Mindjárt útra kelünk! Lesznek új játékaink, nem sokára nevetünk a villamoson újra, és éneklünk is hozzá majd! Egy kicsit várj még...
Láttam az arcán, hogy dacosan elhúzza a száját, de a szemében ott csillogott a bölcs türelem is. Majd, mint ha mi sem történt volna, izgatott tervezésbe kezdett, és már kiabálta is: - ígérd meg, hogy idén télen is eszünk havat, és csinálunk hóangyalt! Ígérd meg, hogy csak mi ketten! - sivalkodott bőszen. -Megígérem! - vigyorogtam vissza rá, és azon tűnődtem, hogy vajon mikor nő fel az ember?
Van egy párnahuzatom. Fehér. Eddig kevesen tudták, most elárulom. Sokan azt hiszik, azért van, mert a széleit gyűrögetem - persze azért is -, de leginkább azért, mert otthon szaga van. Elővettem az otthon szagú párnahuzatot, ami lássuk be, ha az ember pont otthon tartózkodik, teljesen felesleges, de mégis van benne valami fontos illat, ami eltereli a figyelmemet a bohókás tündér csacsogásáról velem szemben, és én most gondolkodni vágytam. Már hosszú percek repültek el néma csendben, amikor a vállamon éreztem huncut kis tündérem mocorgását. Aztán éreztem, odahajol a fülemhez, és belesúgja: - Hát ennyire hiányzik? Persze túl hevesen válaszoltam, hogy - Dehogy is! Illetve igen, de nem tudom elmagyarázni, illetve de. - beszéltem össze-vissza zavartan. - Mondd el! - kérlelt.
- Hát jó! A játék hiányzik, a nevetés! Amikor először találkoztunk azt hittem neki is ül egy bolondos tündérfiú a vállán, hogy más, mint a többiek. Persze biztosan más! De egy ideje nyoma sem volt már annak a tündérfiúnak a vállán! Képzeld! Bohókás piros nadrágja volt, és zöld pólója! - Pfúj! Piros nadrág?! - vágott közbe tündér énem pimaszul. - Jól állt neki! - erősködtem. - és ha éppen nem jöttél volna zavarba tőle, és nem bujdokoltál volna el, talán ő sem tűnik el. De lehet ott sem volt, csak én akartam azt hinni ott van. Mindegy is. Szóval ott kuksolt az ő vállán is egy tündérfiú néha, és pimaszul belekacsintott a szemembe, azt hiszem őt követtem. Olyan vidám és szórakoztató volt, nem volt nyoma benne a százezer éves búskomorságnak, nem volt a környéken sem a gonosz fekete gnóm, ami a menthetetlenek kezét fogja olyan szorosan, hogy azok elfelejtenek mosolyogni. - mondtam.
- A tündérfiú hiányzik. - konstatáltam végérvényesen. - De lehet nem is létezett, csak én akartam ott látni a vállán? Vajon előkerül még? A piros nadrágja nagyon feltűnő volt... Tetszene neked! - aztán felkeltem, és otthagytam az otthonillatú párnahuzatomat az ágyon, és felültem bolondos tündérkémmel a vállamon a biciklimre, megkértem a szelet, hogy melegen fújjon, és útra keltünk tündérföldére, az erdőbe.