Loncika bámulta a kezében lévő gyrost. Nem harapott bele, csak nézte. Talán azt kereste, hol kezdhetné úgy meg, hogy ne csöpögjön ki belőle minden, de Koldi élt a gyanúperrel hogy ebből sem lesz nagy lakmározás. – Bele is harapsz, vagy csak nézed?! – mérgelődött a tündér. – Tudod, hogy nem szeretem ezt a gyrosost, sőt az egész Blaha Lujza tértől hideglelést kapok. Edd meg és menjünk haza. – mondta. – Haza?! – háborodott fel Loncika. - Az legalább 3 óra utazás busszal, vagy vonattal. – konstatálta a lány azzal a kicsit méltatlankodó hanggal, amit Koldi már jól ismert. – Mikor fogod magad otthon érezni Budapesten? – kérdezte a tündér. – Hát, tulajdonképpen elvagyok itt, de itt minden szürke. Ez az én világomnak csak egy része, de nem az egésze. Tudom, hogy ha hét napból valahol ötöt vagyok, akkor az már az otthont kellene hogy jelentse, de ez nem így van. – magyarázta a lány.

A Duna part felé tartott Loncika és Koldi biciklivel. Meleg, kora őszi délután volt, és gondolták lemennek kacsázni a folyó partra. A tündért mindig nagyon boldoggá tették ezek a spontán kitalált kirándulások, hiszen most is munka után indultak neki a városnak. A Népfürdő utcán kerekeztek, és kerestek egy megfelelő helyet a játékra, de igen komoly hajóforgalommal találták magukat szembe, kavicsot viszont egy szemet sem leltek. Így egyszerűen csak leültek a partra, és bűvölve bámulták a vizet.

-Koldi! Hol laknak a vizi tündérek, ha ennyi hajó jön-megy? – kérdezte a lány kíváncsian. – Hát itt is, csak őket nem láthatod. – válaszolt a tündér. – Miért nem? – kérdezte Loncika. – Mert ők az elfelejtett tündérek. Olyanok, akik valaha, valakik tündér énjei voltak, de azok a valakik elfeledkeztek a tündérükről. A tündérek nem halnak meg. Egyszerűen más otthont keresnek maguknak. Például a vizet, vagy az erdőt. Ott élnek tovább, és várnak arra, hogy újra szólítsa őket egy jövevény lélek, akinek a tündér énjük lehetnek újra. – magyarázta Koldi türelemmel.

- Mi történik a menthetetlenekkel? – kérdezte szomorúan Loncika. – Szomorú, szürke világuk lesz. Megszűnik a nevetés, és a gonoszság mindennapossá válik náluk. Rosszindulatúak, és tele vannak panasszal. Mindenkit hibáztatnak sorsuk alakulásával, csak önmagukat nem. Panaszkodnak szüleikre, gyerekeikre, barátaikra, intrikákat és árulásokat kreálnak. Arra törekednek, hogy maguk mellé állítsanak még több embert. Elérik, hogy távol kerüljenek tündér énjüktől. Először a nevetést és a mosolyt lopják el, aztán szinte teljes erővel rájuk akaszkodnak, és minden pillanatban szívják a boldogság minden cseppjét. Rombolnak, nem építenek már semmit. Körülöttük káosz van, és rendetlenség. Arcuk szürkévé, szemük fénytelenné, vizenyőssé válik, szájuk sarka lefelé görbül. Könnyű felismerni őket. Nincs bennük semmi nevetés, semmi élet, sokat panaszkodnak, és nem vállalnak semmiért felelősséget. A gonosz fekete gnómok birtokolják a lelküket, mely silánnyá és elégedetlenné teszi őket. – magyarázta egyre hevesebben Koldi.

Loncika elszomorodott a hallottakon, főleg, hogy eszébe jutottak az elmúlt hetek eseményei. – Koldi? Biztos, hogy menthetetlenek, a menthetetlenek? – nézett rá kérlelőleg a lány. – Én még nem láttam menthetetlenhez visszatérni tündért, és még olyat sem, hogy a gnómokat bármi elpusztítsa. – mondta szomorúan a tündér én.

Néma csend telepedett a lányra és a tündér énjére. Szomorúsággal és gyásszal teli csend. Loncika szerette volna megmenteni az egész világot. Azon elmélkedett, hogy vajon mit kellene ahhoz tennie, hogy a menthetetlenek megmenthetőek legyenek? Vajon van-e olyan csoda, amely a gnómokat elpusztíthatná? De Koldi legyintett egyet, és így szólt: - Ne küzdj olyanokért, akik a szívükben gyűlöletet hordoznak az irányodba. Ne bonts le olyan falakat, melyek védtelenné tehetnek. Hagyd az ő világukat! Azt megteheted, hogy megvéded azokat, akik őrzik a tündér énjüket, de őket sem mentheted meg attól, hogy rájuk találjanak a gnómok. Mindenkinek tudnia kell önmagára is vigyázni, bár többen sokkal erősebbek a tündér énjüket őrzők, és sajnos a menthetetlenek is. Egy fontos dolgot tehetsz persze! Megmutatod az embereknek, hogy ne szégyelljék a tündér énjüket. Mert ahogyan vállalni merik, sokkal boldogabbá válnak a mindennapjaik. Újra szélesen tudnak majd mosolyogni, mert eszükbe jut minden pillanatban a bicikli kormányon, övtáskán, vállukon velük utazó tündér énjük. És ez mindenkit nevetésre késztet.

Loncika talált egy kavicsot, ami bár kacsázásra alkalmatlan volt, de arra, hogy felverje a hullámokat tökéletes. – Szeretek itt lenni Koldi! Tudok vigyázni a szívemre! Egy részét megosztom mindenkivel, de van egy titkos zuga, amibe már nem szeretnék beengedni senkit, csak téged. – mondta a lány – Majd megváltozik ez is Loncika! Majd megváltozik egyszer minden. És megtanulod nem félteni a szíved. Nem ma, talán nem is holnap. De én tudom, hogy egyszer mindenképpen. – mondta ábrándosan mosolyogva Koldi.

Loncika már második óráját töltötte unottan a bankban. Tőle látványosabban csak tündér énje, Koldi unatkozott, mikor megszólalt a várva várt csilingelés, és mellé a 150-es sorszám. Őket hívták az egyes pulthoz. Aznap már bejártak legalább két pultot, és két pénztárt, és csak vártak és vártak... De haladt minden a maga bürokratikus módján, ahogy annak a való életben illik.

Már az utolsó akadálynak hitték az egyes pultot, ezért Loncika nem is figyelt az ügyintézőre, hagyta hagy könyvelje a saját dolgát, és már semmi másra nem koncentrált, csak az asztalon cigánykerekező Koldira.

Egy óvatlan pillanatban a tündér én leverte a papírokat az asztalról, ezért az ügyintéző hosszas keresgélésre alámerült, így nem láthatta Loncika kétségbeesett arcát.

- Koldi! Kérlek!! Nyugi, mindjárt végzünk! – súgta feszülten, nehogy kiszúrja az ügyintéző, hogy kivel is beszélget, mert nem látott a vállán a hölgynek semmilyen tündért.

Koldi természetesen csak pimaszul vigyorgott, mert tudta, úgysem tud rá haragudni a lány. Az ügyintéző előkerült az asztal alól, elnézést kért, és visszamerült az adminisztrálásba. Loncika azt gondolta, hogy már semmi szüksége nem lesz a 150-es sorszámára, ezért  hajót hajtogatott belőle Koldinak. A tündér boldogan ugrándozott hajtogatás közben. Imádta ezt Loncikában. Mindig mindenből igyekezett neki hajót hajtogatni. Ritkán még repülőt is, de leggyakrabban egész hajó-flottákat állított össze a tündérnek. Most is ez történt. A sorszámból, kishajó lett.

Éppen elkészült a mű, mikor a hölgy is befejezte az adminisztrációt, és így szólt a lányhoz: - Fáradjon a pénztárhoz, és fizessen még be, 6540 Ft-ot. Nem kell új sorszámot kérnie, visszairányítom az eredetivel a kollégámhoz. – majd lenézett a kishajóvá hajtogatott sorszámra. Arca semmit nem árult el.

Loncikából és Koldiból egyszerre tört ki a kacagás. Átültek a kishajóval a várakozók asztalaihoz, és várták újra a csilingelést, és hogy kikerüljön a táblára: 150. Persze Loncikának voltak kétségei arról, hogy normálisnak fogják-e tartani a pénztárnál, de annyira élvezte Koldi határtalan örömét, hogy eszébe sem jutott széthajtogatni a kishajót. Mikor megszólalt a csilingelés, a lány már széles mosollyal "hajókázott" a pénztáros hölgyhöz. Letette elé az "építményt" – benne tündér énjét- és várta a hatást. A hölgy hangosan felkacagott, kacsintott mellé, és ebben a pillanatban Loncika kiszúrt a bal vállán egy gyönyörűséges tündérlányt, hosszú szőke hajjal, égkék szemekkel; mosolygott kedvesen. Kifizette a fizetnivalót, majd a hölgy így szólt: - Visszairányítom a sorszámával az egyes pulthoz, és már csak be kell mutatnia a befizetést, és végeztünk. További vidám hajókirándulást!

Így Loncika visszaült várni a csilingelésre, majd a behajózásra...

A kósza tündéreket fürkészte Loncika éppen, mikor megint csak kiszúrta Áront. A lány nagyon örült, mert a tündér fiú a helyén üldögélt! Ott, ahol azok a tündér ének üldögélnek, akiknek az ember énjük tudatában van létezésükről. Szóval Áron ott csücsült Cseke jobb vállán, és olyan boldog mosollyal nézett bele a világba, mint amikor valaki hosszas kóborlás után hazaér.

- Nézd csak Koldi! Áron boldog! – mutatta a lány a tündér énjének a csillogó szemű tündér fiút. Kivételesen Koldi sem tett semmilyen pimasz megjegyzést, hanem csak ennyit mondott: - Megmentetted Áront. – Nem Csekét? – kérdezte Loncika csodálkozva. – Nem. Tudod, azzal, ha egy tündér én semmivé válik, mert az embert magával ragadják a gnómok, még életben marad az ember. Attól, hogy menthetetlenné válik, még látszólag boldognak érzi magát, egy furcsa, anyagi világban, ahol nincs mese, nincsenek ábrándok, csak az önzés az örök. Egyszer már észrevetted, hogy a menthetetlenek majd minden mondata így kezdődik: én, enyém, nekem. Mert ők, már csak magukkal foglalkoznak, és mások vidámságából táplálkoznak. De ha megnézed az arcukat, szájuk szeglete lefelé görbül, szinte képtelenné váltak az őszinte mosolygásra, és a szemük, furcsa vizenyőben úszik, amit te hideg halszemeknek látsz. Az emberek megmentése csak úgy történik, ha a tündér énjüket nem engedik el. A Tündéreket kell megmenteni. És ezt még csak most tanultad meg Loncika. – mosolygott Koldi.

- Én azt hittem, nem is szereted Áront. – Morfondírozott a lány. – Mindig pimaszkodtál vele, úgy tettél, mintha ott sem lenne, duzzogtál rá.

- Nem nekem kell Áront szeretnem. Csekének. Nem nekem kell látnom Áront, mert én tudok a létezéséről, de hogyan tudnék játszani egy olyan tündérrel, akiről nincs tudomása az ember énjének. – mondta a tündér.

- De már van. – mosolygott Loncika. – Most már tovább állhatunk, már semmi szükségük nincs ránk, ugye? Már boldogulnak együtt? – faggatta Koldit Loncika. – Nem tudom. Csekének meg kellene tanulni jobban bíznia a tündér énjében, és vigyáznia maga körül azokra, akik mellett felismerte, hogy van tündérük. Hajlamos ő is világmegmentőt játszani, de az ő kapcsolata Áronnal, talán nem volt elég erős még ehhez. Most már talán tudni fogja, hogy a menthetetlenek is szeretik bámulni az eget, de csak azért, mert tudják, hogy a felhőbámulók között találják a legtöbb olyan embert, akik őrzik a tündér énjüket.

- Nem csak az a kérdés Loncika, hogy Cseke és Áron meg vannak-e nélkülünk? Hanem hogy te meg megvagy-e nélkülük? És Lili és Olivér nélkül? Hogy mennyire fog hiányozni Barka a ló, vagy Ginger és az ő angyala Gábriel. – fürkészte a lány arcát Koldi.

- Nekem muszáj meglennem nélkülük. Nincs más választásom, ezt te is tudod. Távol kell tartanom magam attól, hogy bármihez, bárkihez, túl szorosan kötődjek. Már nem viselem túl jól a veszteségeket. És nekem itt vagy te. Még 4 nap, és megint változni kell. Aztán jön a suli, ahol hemzsegnek a tündérek! Imádom azt a helyet! Meg leszek nélkülük, és néha hazajövünk, nem örökre megyünk el. És Áront is segíteni kell. Tudom, hogy minden rendben lesz. - Győzködte magát Loncika, talán kicsit túlságosan is...

- Veled? Mondanám, hogy semmi, de ez a világ már nem olyan, mikor az emberek vigyáznak a tündér énjükre. Loncika, nem veled van a baj, hanem azzal, hogy a mai emberek már nem őrzik a tündérüket, és azok, akik meg őrzik, nehezebben találják meg egymást. A gonosz fekete gnómok szinte ellepték a földet, és olyan hiúságokkal kecsegtették az embereket, hogy azok elhagyták tündér énjüket, így váltak menthetetlenné. A menthetetlenek nagyon ritkán mosolyognak, és szinte soha nem nevetnek. Lételemük az önsajnálat, és ha találnak egy olyan embert, aki még őrzi tündér énjét, mindent megtesznek azért, hogy azt elvegyék tőle. Különböző fegyvereik vannak, de a legerősebb a gonoszság, melyet a részvét, az érdeklődés ruhájába bújtatnak. Te már felismered ezeket. Tudom, mert látom, hogyan gyúl félelem a szemedben, és mozdulataid hogyan válnak esetlenné. Látszik, hogy ugyan segítenél, de már tudod, ezekkel szemben nincs semmi segítség, mert az ilyenek értem jönnek, a te tündér énedért, és te ezt már nem engeded. – magyarázta Koldi, tőle ritka komolysággal.

- Nem ez a baj! Hanem az, hogy amikor találkozok olyannal, akit megkedvelek, vagy talán még meg is szeretek, akkor te eltűnsz, magamra hagysz. Nem látlak sehol, nem tudok veled beszélni, úgy érzem magamra hagytál, és ostobaságot ostobaságra halmozok. Ha velem vagy, csupa móka és kacagás minden napom, olyankor sokkal tisztábban érzem a fű illatát, érzem, ha jön az eső, hallom mit beszélnek a madarak, és még a széllel is meg tudom beszélni, milyen időt szeretnék. Na jó, nem mindig! Ma például jó időt akartam, erre beborult. De mindennek oka van, és talán ennek is. Szóval? Miért hagysz egyedül? – kérdezte makacsul Loncika Koldit.

- Soha nem hagylak egyedül. Mindig ott vagyok, csak hajlamos vagy világmegmentőt játszani, meg tündér megmentőt, és közben meg rólam megfeledkezel. – mondta szomorúan a tündér. – Mindig azok az emberek vonzanak, akik már majdnem megfeledkeztek, vagy már épp el is feledkeztek a tündér énjükről. Mindig olyanokat találsz, akik körül ott ólálkodnak a gonosz fekete gnómok, és ilyenkor muszáj eltűnnöm, mert ha meglátnak nálad engem, azonnal rád akaszkodnak, és addig gyötörnének, míg kézen nem tudnának ragadni, és menthetetlenné tennének.

- Koldi? Édennek volt tündére? – kérdezte Loncika. Éden egy nagy szerelem volt, ami másfél évig tartott, és úgy hagyta el Éden a lányt, hogy eltűnt egy nap. Soha többet nem látta.

- Nem, Loncika, ő már rég a menthetetleneké volt. Ő nem téged, engem akart. Ezért érezted sokszor azt a mélységes szomorúságot, amit azok éreznek, akik már a gnómok hatása alá kerültek. Ezért kellett eltűnnöm. A gnóm kiszagolta a létezésemet, ezért mindent megtett, hogy behálózzon téged, de nem bírt veled, csak azt látta, hogy átragad rád az ő nyomorúságos búbánata, és az a lány már nem kellett neki. – magyarázta Koldi.

- Van nevük a gnómoknak? – Kérdezte Loncika. – Igen. – mondta csendesen a tündér én. – Stóbnak hívták Éden gnómját. – mondta a lány. – Honnan tudod? - kérdezte Koldi. – Egyszer, egy éjszaka felébredtem, és láttam a sötétséget, éreztem a hideg leheletet, amint körbelengi Édent, és kiszaladt a számon a neve a sötétségnek. Rászóltam, Stób! Nem kiabáltam, csak halkan odasúgtam neki, és ekkor felébredt Éden, és olyan hidegen nézett rám, mint még soha. Utána nem láttam többet a fiút. Örökre eltűnt.

- Igen. Mikor a gnómok rájönnek, hogy felismerték őket, és nem tudtak legyőzni, pánikszerűen elmenekülnek, miközben azt súgják az ember énjüknek, hogy menekülniük kell. – magyarázta Koldi. –Hiányzik neked Éden? – kérdezte még.

- Nem. Stób kiszívta minden életerőmet akkor. Emlékszem hónapokig csak vegetáltam, és nem találtam a helyem. Nem ismertem fel embereket az utcán, és téged sem. Olyan volt, mintha valami furcsa, rossz álomba merültem volna, mintha valami olyan bűbájt bocsájtott volna rám, hogy ne halljam a világot magam körül. A katatoniát az iskola tündérei törték meg. Egyszer csak megláttam a folyosón a gyerekek tündér énjeit, amint várják, hogy kicsengessenek, és újra a gyerekek vállára ülhessenek. Majd te is előkerültél, mintha mi sem történt volna. – mosolygott Loncika.

- Nagyon féltem, hogy magaddal ragad az a menthetetlen. De itt vagyunk. Szóval spongyát rá. El kell felejtened, mert ha sokat gondolsz gnómokra, és menthetetlenekre, akkor megtalálnak. Ne törődj velük. – mondta.

- Jó. – válaszolta a lány, és visszaaludt, hogy reggel sokkal frissebben, és vidámabban ébredhessen, mint tegnap, vagy tegnap előtt, vagy akár holnap. 

- Koldi! Kérlek, hagyjál már aludni! Már hajnali egy van, és te még mindig itt csúszdázol az ágyam fejvégén. Pihenni kellene már, mert reggel nem fogok bírni felkelni! – kérlelte Loncika Koldit. – Ugyan mááááááááááááár! - sivalkodott a pimasz kis tündér én. – Holnap, illetve ma, lovagolni megyünk! Érted?! Lovagolniiii!!! Ott lesz Barka a ló, meg Lili és az ő tündér énje Olivér! – magyarázta olyan bőszen, hogy a koszorúja már megint félrecsúszott világos barna haján, egészen eltakarva az egyik szemét. Lehuppant a fejvég szélére, rákönyökölt a térdeire, tenyerébe támasztotta az állát, és megpróbálta felfújni a koszorúját, de sikertelen volt minden ilyetén próbálkozása. Loncika felpöckölte neki, hogy mégse bosszantsa a tündért.

- Koldi, mesélnél nekem a lovakról és a tündér énekről? Vagy egyáltalán az állatokról? – hasalt elé a lány. – Az úgy van, hogy az állatok látják a tündéreket, és azt is, hogy ki milyen kapcsolatban van a tündér énjével. Ezért van az, hogy a gyerekek és az állatok között van egy varázslatos kapcsolat, amit a felnőttek már fenntartással, óvatosan figyelnek. Viszont vannak a soha fel nem növő felnőttek, akik nem szégyellik, tündér énjük létezését, azokat az állatok már nagyon messziről megismerik. Ilyen Lili is, mert Barka látja Olivért, aki Lili tündér énje. És ezért nem féltél első perctől kezdve a lovaktól, mert a lovak látnak minket, és tudják, hogy nem véletlenül csücsülünk a vállaitokon. – magyarázta Koldi türelmesen. - Aludjunk! Meglátjuk holnap mi lesz. – ásított Loncika.

-Ébresztőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőő! – kiabált a tündér másnap reggel. – Ma van az a nap, amikor megyünk Olivérhez! Meg Barkához! Kellj fel Loncika! Le a pizsamával! Kérlek-kérlek induljunk már! – szeleskedet a Koldi. – Még csak kilenc óra van, tizenegyre kell menni, húsz perc a bicikli út, csak egy picit hagyj még! – fúrta a párnájába a fejét álmosan a lány. De a tündér énje nem bírt magával. Leráncigálta róla a paplant, és már az otthon illatú párnahuzatra csapott le, amikor Loncika, kuncogva rádobta a kispárnáját. Hát eltartott pár percig, míg a konok tündér kikászálódott alóla, de addigra a lány is felkelt már az ágyból, és készülődni kezdett.

Biciklire pattantak, és elindultak Barkához, a lóhoz és Lilihez, akinek a tündér énjét Olivérnek hívják. Koldi a kormányon szeretett eddig utazni, de mióta vadonatúj lámpákat kapott a bicikli, azóta szeret felülni a lámpára, és onnan lóbálja a lábát. Nem hosszú az út a lóhoz és a tündér barátokhoz, körülbelül 20 perc biciklivel, és közben sok dalt szoktak énekelni, vagy egyszerűen Koldinak be nem áll a szája, Loncika meg hallgatja. Most is valami ilyesmi történt. A lány csak hallgatta a tündér énje dallamos hangját, amint mesél a szederről, és kék pillangókról, a fű színéről, és a fák illatáról, arról, hogy milyen a naplemente tündérföldén, hogy a felhők elefánt alakúak, és vattacukor ízűek. Mesélt a tavak tündédéről, és arról, hogy a tündérek is mind mások, vannak hegyi, tavi, erdei tündérek, van olyan aki érti az állatok nyelvét, és van olyan, aki a fákkal tud beszélni.

Loncika az elhangzottakon elmélkedett, amikor már észrevette, hogy meg is érkeztek. Szinte sajnálta, hogy véget ért a bicikli út, még hallgatta volna a mesét. De közben már érezte a tisztás friss illatát, és már örült, hogy megérkezett, hogy lovagolhat.

Koldi előre szaladt Olivérhez, Loncika pedig elindult nadrágot cserélni, mikor hirtelen megpillantotta Áront, Cseke tündér énjét. Vadul kapaszkodott a fiú pólójába, ki olyan sebesen biciklizett el a lovas tanya előtt, hogy majdnem elhagyta Áront. Cseke tündér énjének feltűnő ruházata van, nem lehet nem észrevenni, és olyan szelíd türelemmel követi ember társát, hogy annak esélye sincs elválnia tőle, pedig olykor megfeledkezik róla. Most éppen a pólójába kapaszkodva lobogott Cseke után. Olyan mókás jelenségek voltak, hogy Loncikából kitört a nevetés.

Koldi és Áron viszonya nem mindig felhőtlen. A tündérlány sokszor pimaszkodik Áronnal, aki olyan türelemmel viseli mindezt, hogy néha már Loncika is rászól Koldira, hogy fejezze be a durcáskodást, vagy egyszerűen csak kineveti a konok tündér énjét. Például ma, a hazaúton, Áron ott csücsült Cseke övtáskáján hátul, Koldi, meg szokás szerint a bicikli kormányának lámpáján, de most Áronnak háttal, és szigorú, duzzogós arcot vágott. Loncika a tündérfiú meseszép arcát fürkészte, melyet aranyszínű, vállig érő, göndör fürtök kereteztek. Mindig elámult ezen a bűbájos arcon a lány, nem is értette, hogy lehet ennyire szép egy tündér fiú.

Nem mert hozzá szólni, mert nem tudta, hogy Cseke tudja-e, hogy van egy tündére, aki állandóan kíséri, de azt is sejtette, hogy tudnia kell róla, mert különben nem lenne vele. Loncika már megszokta ezt, hogy nem mindenki mer beszélni arról, hogy ki is kíséri a mindennapjai útján, így csendes mosolygással kémlelte Áron csinos arcát.

Ostobán, bele a közepébe vágva kezdtem el mesémet, mely rólam, Loncikáról, és bolondos tündér énemről szól, aki már nagyon régen ott csücsül a vállamon. De hogy ki is ő, és hol találkoztam vele, azt még nem is mondtam el.

Koldi, mert ez a neve, egy kobold fiú és egy tündér lány gyermeke. Tündérek között nevelkedett, és talán a vér keveredésének okán, kicsit szórakozottabb, kicsit bolondosabb, mint az átlagos tündérek, akik köztünk élnek, vagy egyszerűen csak mind a ketten ilyenek Loncikával, és így nem kellett megnevelniük egymást. Az is lehet, hogy minden, embert kísérő tündér ilyen bohókás, hiszen akik még őrzik a tündérüket, azok sokkal-sokkal vidámabb és szórakozottabb emberek, mint azok, akik elfeledkeztek a tündérükről, de ezekről a dolgokról majd később mesélek, mert ez bizony egy nagyon bonyolult világ.

Szóval Koldi és Loncika találkozásához, azért az a tény, még nagyon fontos, hogy amikor az embergyerekek megszületnek, kapnak egy tündér ént. Ezekkel beszélgetnek, játszanak, és tanulnak sok-sok éven át, míg egyszer csak megfeledkeznek róluk és már nem törődnek velük, pedig ők nagyon fontosak, mert különben az emberekre találhatnak a gonosz fekete gnómok, akik a menthetetlenek kezét fogják olyan szorosan, hogy azok elfelejtenek mosolyogni. Ők is ebben a világban élnek. Majd róluk is mesélek.

Loncikára Koldi egy inkubátorban talált rá, nagyon sok évvel ezelőtt, mikor elküldték, hogy keressen egy ember gyereket, akit végig kísér az élete útján. Koldi Loncikát választotta, mert az alig volt nagyobb tőle, hiszen koraszülött volt, és kb 1 kiló 60 dekát nyomott. Szóval a bohókás tündér azt a kislányt akarta, aki alig nagyobb tőle, mert azt hitte, hogy akkora is marad. Befészkelte magát az apróság mellé, és onnan figyelte élete első perceit. Olykor megigazgatta az oxigén csövet, mert azt hallotta, hogy megvakulhat tőle az ember gyerek. Olykor meg csak oda csücsült a lábaihoz, és énekelgetett neki. Megszerette Loncikát, mert soha nem sírt, és amikor már többet volt ébren, mint aludt, mindig Koldit kereste a tekintetével.

Azt a szörnyű 3 hónapot, míg a kislány inkubátorban volt, azt a bohókás kis tündér végig piruettezte, énekelte neki, így megszületett kettejük örök és titkos barátsága, melyről soha nem tudhatott senki. Loncikát magányos kisgyereknek tartották, aki sokat beszél magában, és mivel nagyon okos szülei voltak, sokszor meg is kérdezték tőle: - Hogy vannak a tündéreid? (Érdekes dolog, mikor Loncikának kislánya született, és az álmában mosolygott, akkor Loncika anyukája ezt mondta: - Megérkezett a tündére, és most vele játszik!) Szóval okos szülei voltak, mert tudtak a tündér ének létezéséről, tudtak a játék és a nevetés fontosságáról, és azt is, hogy honnan fakad a vidámság forrása. Sosem beszéltek nyíltan róla, de valószínűleg ők sem felejtették el soha a saját tündérüket, azok örökre velük maradtak.

Loncika és Koldi barátsága azt eredményezte, hogy a lány sokszor tündér énjéhez menekült tanácsért, és talán kissé mániákusan kereste először azokat, akik elfeledkeztek a tündér énjükről, vagy már a gnómok is magukkal ragadták, de Koldi megtanította neki, hogy ezek az emberek nem szeretik őszintén a lányt, mert nem értik a vidámságát, az önfeledtségét, és nem véletlenül az a nevük a menthetetleneknek, hogy menthetetlenek. Így aztán Loncika rejtőzködni kezdett, sajnos néha ő is megfeledkezett tündér énjéről, de mivel szerette a magányt, így mikor egyedül maradt azonnal Koldira lelt. Egy idő után már nem is akart Koldi nélkül lenni, mert félt, elbizonytalanodott.

Aztán egy nap rájött, hogy vannak olyanok még, mint amilyen ő is. Akik tudják és szeretik tündér énjük létezését. Így akadt meg a szeme egy fiún, akinek a vállán ott csücsült Áron, a piros nadrágos, zöld pólós tündér fiú. Áron vidámsága, pimaszsága magával ragadó volt. És hát innen indul a mese, ami egy fiúról, az ő tündér énjéről, Loncikáról és Koldiról, és még sok más emberről, és a hozzájuk tartozó varázslatos világról szól majd.