Ostobán, bele a közepébe vágva kezdtem el mesémet, mely rólam, Loncikáról, és bolondos tündér énemről szól, aki már nagyon régen ott csücsül a vállamon. De hogy ki is ő, és hol találkoztam vele, azt még nem is mondtam el.
Koldi, mert ez a neve, egy kobold fiú és egy tündér lány gyermeke. Tündérek között nevelkedett, és talán a vér keveredésének okán, kicsit szórakozottabb, kicsit bolondosabb, mint az átlagos tündérek, akik köztünk élnek, vagy egyszerűen csak mind a ketten ilyenek Loncikával, és így nem kellett megnevelniük egymást. Az is lehet, hogy minden, embert kísérő tündér ilyen bohókás, hiszen akik még őrzik a tündérüket, azok sokkal-sokkal vidámabb és szórakozottabb emberek, mint azok, akik elfeledkeztek a tündérükről, de ezekről a dolgokról majd később mesélek, mert ez bizony egy nagyon bonyolult világ.
Szóval Koldi és Loncika találkozásához, azért az a tény, még nagyon fontos, hogy amikor az embergyerekek megszületnek, kapnak egy tündér ént. Ezekkel beszélgetnek, játszanak, és tanulnak sok-sok éven át, míg egyszer csak megfeledkeznek róluk és már nem törődnek velük, pedig ők nagyon fontosak, mert különben az emberekre találhatnak a gonosz fekete gnómok, akik a menthetetlenek kezét fogják olyan szorosan, hogy azok elfelejtenek mosolyogni. Ők is ebben a világban élnek. Majd róluk is mesélek.
Loncikára Koldi egy inkubátorban talált rá, nagyon sok évvel ezelőtt, mikor elküldték, hogy keressen egy ember gyereket, akit végig kísér az élete útján. Koldi Loncikát választotta, mert az alig volt nagyobb tőle, hiszen koraszülött volt, és kb 1 kiló 60 dekát nyomott. Szóval a bohókás tündér azt a kislányt akarta, aki alig nagyobb tőle, mert azt hitte, hogy akkora is marad. Befészkelte magát az apróság mellé, és onnan figyelte élete első perceit. Olykor megigazgatta az oxigén csövet, mert azt hallotta, hogy megvakulhat tőle az ember gyerek. Olykor meg csak oda csücsült a lábaihoz, és énekelgetett neki. Megszerette Loncikát, mert soha nem sírt, és amikor már többet volt ébren, mint aludt, mindig Koldit kereste a tekintetével.
Azt a szörnyű 3 hónapot, míg a kislány inkubátorban volt, azt a bohókás kis tündér végig piruettezte, énekelte neki, így megszületett kettejük örök és titkos barátsága, melyről soha nem tudhatott senki. Loncikát magányos kisgyereknek tartották, aki sokat beszél magában, és mivel nagyon okos szülei voltak, sokszor meg is kérdezték tőle: - Hogy vannak a tündéreid? (Érdekes dolog, mikor Loncikának kislánya született, és az álmában mosolygott, akkor Loncika anyukája ezt mondta: - Megérkezett a tündére, és most vele játszik!) Szóval okos szülei voltak, mert tudtak a tündér ének létezéséről, tudtak a játék és a nevetés fontosságáról, és azt is, hogy honnan fakad a vidámság forrása. Sosem beszéltek nyíltan róla, de valószínűleg ők sem felejtették el soha a saját tündérüket, azok örökre velük maradtak.
Loncika és Koldi barátsága azt eredményezte, hogy a lány sokszor tündér énjéhez menekült tanácsért, és talán kissé mániákusan kereste először azokat, akik elfeledkeztek a tündér énjükről, vagy már a gnómok is magukkal ragadták, de Koldi megtanította neki, hogy ezek az emberek nem szeretik őszintén a lányt, mert nem értik a vidámságát, az önfeledtségét, és nem véletlenül az a nevük a menthetetleneknek, hogy menthetetlenek. Így aztán Loncika rejtőzködni kezdett, sajnos néha ő is megfeledkezett tündér énjéről, de mivel szerette a magányt, így mikor egyedül maradt azonnal Koldira lelt. Egy idő után már nem is akart Koldi nélkül lenni, mert félt, elbizonytalanodott.
Aztán egy nap rájött, hogy vannak olyanok még, mint amilyen ő is. Akik tudják és szeretik tündér énjük létezését. Így akadt meg a szeme egy fiún, akinek a vállán ott csücsült Áron, a piros nadrágos, zöld pólós tündér fiú. Áron vidámsága, pimaszsága magával ragadó volt. És hát innen indul a mese, ami egy fiúról, az ő tündér énjéről, Loncikáról és Koldiról, és még sok más emberről, és a hozzájuk tartozó varázslatos világról szól majd.
