Loncika békés világa inkább a magányról szólt mostanában. Nem nagyon beszélt senkivel, és ha beszélt is, nem volt semmi mondandója. Csendesen szemlélte a körülötte élőket, mint aki pontosan tudja, mikor kell nevetnie, vagy mikor kell megértően bólogatnia. Elhalkult benne a gyermeki játék, és nem szólt Koldihoz. Nem szólt hozzá, de gondolt rá. Nem nézett rá, de elméje mélyére merülve, szótlanul beszélt hozzá. Koldi nem nagyon hallotta, mert nála ezek csak suttogások voltak, de egyik este mégis meghallotta Loncika hangját, amint ezt mondja erőtlenül: - Koldi! Kérlek! Nem látlak! Tudom, hogy itt vagy! Kérlek, menj el, és keresd meg az Álmodókat! Keresd meg, mert nem találom az álmaimat! Elvesztettem!

Koldi megrémült! Az Álmodókhoz elmenni?! Félt. De azt is tudta, hogy ha Loncika az Álmodókhoz küldi őt, akkor nagy bajban van. Akkor már nagyon közel áll ahhoz, hogy elveszítse saját, közös, színes világukat. És még valamit egész biztosan tudott Koldi! Azt, hogy Loncika teljes erejéből küzd érte, hogy ne veszítse el. Küzd a közös nevetésekért, kirándulásokért, és bringázásokért. És míg a lány ő érte küzd, addig az összes többi tündérért is küzd. Koldi tudta, túl kell lépnie a saját félelmén, és el kell jutnia az Álmodókhoz.

Kik is az Álmodók? Sűrű erdő, fenyőodvában, ködburokban, hófehér bábban alszanak, és álmodják az emberek hétköznapjait. Ők tanítanak reményre és vágyra, ők festenek színes szivárványt lelkünk keskeny határmezsgyéjére, mellyel elhiszi minden ember a szerelem és az élet varázslatát. Ezek az álmok adják a jövő minden tervét, minden vágyát. És mitől félt Koldi? Hogy mi van, ha ő is csak egy álom? Mi van, ha őt is csak álmodja Loncikának egy Álmodó? Koldi félt attól, hogy talán ő nem is létezik.

De Koldi nem törődött most ezzel a félelemmel, mert mindentől jobban vágyott Loncikára. Arra, hogy vele tölthesse az elkövetkező karácsonyt, arra, hogy hó angyalt készítsenek, hóembert építsenek. Hiányzott a megszokott vidám életük, és a lány, még soha nem kért tőle ilyen feladatot. Tudta, meg kell mentenie az ő legeslegjobb barátját.

A tündér először Luluhoz sietett, és elmondta neki mire van szüksége: - Lulu! El kell jutnom az Álmodókhoz a sűrű erdőbe. Tudom, hogy ti az erdők mélyéről származtok, meg tudod nekem mutatni az utat? – kérdezte Koldi a koboldot. – Hát persze Koldi! Veled tartok és mutatom az utat, de szükségünk lenne járműre is, amivel eljutunk az erdőbe, mert az nekünk nagyon messze van. – gondolkodott hangosan Lulu. – Cseke és Áron! – kiáltott fel lelkesen Koldi! – Én szólok Áronnak, és ő biztosan rá tudja venni az emberénjét, Csekét arra, hogy velünk tartson, és még szállítson is minket.

Koldi tudta, hol kell keresnie Áront, és Luluval első útjuk hozzá vezetett. A tündérfiú hűségesen ült Cseke kék biciklijének kormányán, és egy számára felszerelt, harmatcsengővel játszadozott. Loncika tündére kifulladva ért oda Áronhoz és a rá jellemző szeleburdisággal azonnal hadarni kezdett:- Áron! Szükségünk van rád és Csekére! Loncika elvesztette az álmait, és még utolsó hangjával, mellyel szólni tudott hozzám, megkért, hogy menjek az Álmodókhoz, keressem meg az álmait! Áron! Kérd meg nekem Csekét, hogy vigyen el hozzá engem és Lulut! - kérlelte Koldi a tündérfiút. Áron azonnal Csekéhez ment, és elmondta mi a helyzet. Cseke meglepő ember volt. Nem kételkedett a tündérében már, pedig nem is láthatta Lulut, mert a koboldok nem mutatják meg idegeneknek magukat, főleg nem embereknek, Koldit is csak egy rövid nyári hónapig láthatta, míg megtanította neki észrevenni saját tündér énjét, Áront. De ezen a nyáron tanult meg Cseke bízni az ő saját tündérében, így most sem kételkedett benne. Egyszerűen felcsatolta a nagyobbik biciklistáskáját, hogy beleférjen mind a három különös teremtmény és útra keltek.

Cseke kitartóan kerékpározott a hosszú úton, és amikor a sűrű erdőhöz ért, rájött, hogy ezt az utat önmagáért is meg kellett tennie. Látni vágyott, látni és érezni az erdő illatát, a harmat lepte talaj puhaságát járni. Az erdőben béke volt. Nem volt félelmetes, egyszerűen gyönyörű volt. Cseke és útitársai előbb ezt a békét szívták magukba, és a látványt, a buja zöldet, a harapni való friss levegőt. Kicsi pihenő után útra keltek a sűrű erdőben. Koldi, Lulu és Áron most már előre, a kormányra ültek, hogy tudják mutatni az utat Csekének az odvas fenyők felé. Hosszú út volt, és már késő délután, mikor megérkeztek az Álmodók földjére.

Amerre a szem ellátott hatalmas fenyők álltak melyek odvában, ködburokban, hófehér bábban aludtak az Álmodók. Cseke csak a gyönyörűséget látta, mely fehér, apró gombolyagokban mutatkozott meg neki. A tündérek és a kobold tanácstalanul nézte a milliárdnál is több Álmodót, hiszen egy dologra nem készültek fel, hogy az Álmodók, mindig alszanak, hiszen ők álmodják meg az emberek mindennapi vágyaikat, reményeiket, szerelmeiket. Nem tudták, hogy lehetne megtalálni ennyi álom között Loncika elveszett álmait.

Cseke egy tisztásra tolta a biciklijét, és letelepedett a fűbe. Onnan gyönyörködött a látványban. Egy pillanatra elgondolkodott saját álmain, hogy vajon az ő álmai melyik Álmodó bábjában lelhetőek fel? Vajon neki nem szakadoztak meg a vágyai, reményei? Talán ő is rendbe tehetné most elveszett varázslatait? Jó lenne. De hogyan? Észrevette Áron tanácstalanságát, aki elmondta, fogalma sincs arról, hogyan lehetne az Álmodókkal beszélni. Elmondta neki Koldi kétségbeesését, aki az egyik odvas fa tövébe kuporgva hullajtja könnyeit. És azt is elárulta, hogy a tündéreknek nem szabad sírniuk, mert akkor örökre elveszíthetik ember énjüket. De Koldi félt. Félt, hogy nem találja meg Loncika álmait, és attól, hogy elveszíti őt örökre.

Kimerültek voltak mindannyian és szinte egyszerre aludt el, mind a négy vándor. Ez az alvás volt, amikor végre megnyílt az Álmodók világa előttük. Hiszen hol máshol lehetne beszélni az Álmodókkal, ha nem az álmaikban. Koldi álmában futott. Futott a sűrű erdő odvas fái között, és Loncika nevét kiáltozta: - Loncika! Loncika! Itt vagyok! Merre vagy? - ismételte futva. Hallotta az álmok suttogását: - nem erre! Menj balra! Most jobbra! Gyere egyenesen! - irányították az Álmodók. Koldi megállíthatatlanul követte az utasításokat, míg egyszer csak az egyik fában meghallotta az egyik Álmodó hangját: - Itt van! Gyere! Nézz le a földre! Ő az! – és ekkor Koldi meglátta a földre lehullott bábformát, a ködburok kicsit sérült volt, de erőtlen hangon így szólt: - Én álmodom Loncika vágyait, de elszakadt a harmatfonál, mellyel táplálkozom, melyeken keresztül, a szél és a nap megtölt új és újabb tervekkel, reményekkel. Ha itt maradok a földön, meghalok, de ha vissza tudsz jutatni a fa odvába, akkor hajnalban tudsz nekem fonni friss harmatszálat, melyhez hozzá kell kötözni hófehér bábomat! A reggel első sugarai begyógyítják ködburkomat, és a következő reggelre újra sikerül Loncikának megtalálnia az álmait. Újra fog tudni szeretni, és őszintén nevetni, újra láthat téged, és beszélhet hozzád!

Koldi elvégezte az összes feladatot. Mikor elkészült, megvárta a reggel első sugarait, hogy lássa, hogyan gyógyul be az Álmodó ködburka. Búcsúzásként, még az ébredés előtti félálomban megkérdezte: - Engem is csak álmodik Loncika?

-Nem Koldi! Te vagy Loncika legvalóságosabb barátja, hiszen te indultál megkeresni az álmait. Bízz magadban sokkal jobban, és akkor én sem kerülök többet ilyen helyzetbe. Ti tündérek mentitek meg az embereket a menthetetlenektől, és ti segítettek abban, hogy mi Álmodók segíthessük őket. Ha nem bíztok magatokban, elveszítjük az erőnket. És most ébredj! Holnap reggelre újra megkapod a te legeslegjobb barátodat! – válaszolta az Álmodó.

A négy vándor felébredt, és mind a négynek más-más különös álma volt. Lulu is hajnalka Álmait mentette meg álmában, és ő is ráébredt, hogy meg kell tanítani emberénjét arra, hogy merje őt látni. Egyedül Koldi nem találkozott a saját Álmodójával. Eddig azt hitte a tündéreknek nincs is, de Áron elmesélte, hogy ő is megtalálta az övét, és megtudta, hogy az ő álmai a Cseke álmai is, mert ők ketten egyet kell, hogy jelentsenek. Ezt tanulta meg most Koldi is. És hogy mit talált Cseke az álmában? Hogy megtalálta-e saját Álmodóját? Igen…

De most haza kellett indulni, mert Koldi látni akarta Loncikát, várni a következő reggelt, mert tudta, hogy a következő reggelen, már együtt szürcsölik a tejeskávét, és együtt hajtogatnak kishajót, és…

Koldi már a kirándulás előtti nap lázban égett, hogy kikkel fog találkozni, milyen tündér és kobold barátokra talál. Csak fecsegett, és fecsegett egész este, és próbált nem venni tudomást Loncika mostani általános apátiájáról. Igazából azt is tudta, hogy már éppen ideje újra kezdeni a boldog, önfeledt mindennapokat, és hogy ezt a lány is nagyon jól tudja.

Szóval lázban égett a tündér, hogy végre újra találkozhat Olivérrel, Lili tündér énjével, és tudta, ott lesz Lulu is a kobold, aki kicsit össze van törve pár éve, mert Hajnalka, az ő ember énje, elfeledkezett róla.

Loncikára is átragadt Koldi öröme, bár a fülfájása kicsit visszatartotta az önfeledtségtől, de azért lelkében ott táncolt a lehetőség, hogy valódi barátok közt lehet. Egy ideje ő is érezte már a nyomában lihegő gnómokat, és a menthetetleneket, de már az is láthatóvá vált, hogy nincs az a tragédia, ami őt térdre kényszerítheti.

Úgy szomjazott a tiszta tanyasi levegőre, mint a sivatagi szomjazó egy pohár vízre. Az autóval alighogy befordultak az udvarra, Loncika már messziről látta, mint hemzsegnek a tündérek, koboldok az udvaron, és mint serénykednek az őket őrző emberek.

- Nézd Loncika! Nézd! Mindenki itt van! – és önfeledten ugrabugrált előre hátra az ülések között, Loncika meg az orra alatt mosolygott ezen az édesen kedves gyermeki örömön. – Koldi! Ígérd meg, hogy senkivel nem veszel össze! Hajlamos vagy nekimenni olyan teremtményeknek, akikről azt hiszed, nem tudták rendesen végezni a munkájukat! Kérlek, ne bántsd Lulut! Áront is mindig nyüstölted, meg pimaszkodtál vele… Hidd el, majd én segítek megtalálni őt Hajnalkának! – kérlelte a lány szelíden tündérénjét.

- De hát, hogyan lehet ennyire ostoba egy kobold?! – háborgott a tündér kezével olyan nagyokat hadonászva, hogy le is esett az ülés támlájáról, ahol egy pillanatra megállapodni látszott az ugrabugrálásból! Miközben újra felkapaszkodott, válogatott szidalmakat sorolt szegény koboldra, aki valóban kicsit tehetetlenül nézte, hogyan nem vesz róla tudomás emberénje. – Koldi! Hajnalka tudja, hogy neki valaha volt egy koboldja! Csak azt hiszi felnőtt, és hogy már nincs! Neki is meg kell tanulnia azt, hogy ne szégyellje, ha még látja, és merjen vele beszélgetni! – magyarázta a lány végtelen türelemmel.

Először Olivérrel találkozott Koldi, akivel nagyon mély barátságot ápolt, hiszen Loncika az ő emberénjénél, Lilinél tanult lovagolni, így nagyon sok időt tölthettek együtt. Azonnal egymásra találtak, és egymás kezét keresztbe megfogva, őrült pörgésbe kezdtek, és tündér kacagástól csilingelt a tanya. A lány tovább ment, be a házba, ahol a finom forralt bor készült, és Loncika barátai bent szorgoskodtak. Hajnalkát a konyhában találta, míg Lilit a kertben. Az asztal alatt ott gubbasztott Lulu. Szomorúság ült a szemében, mikor felnézett a lányra, aki bátorítóan rámosolygott. Édes egy figura volt ez a kobold! Olyan meleg, jóságos tekintete volt, hogy a lány mindig elgondolkodott, hogy csinált-e valaha is bármi huncutságot? Koldiból indult ki, aki maga volt egy minimalizált tornádó. Hát Luluban nyoma sem volt a tornádónak, de hűségesen követte mindig Hajnalkát, akit körbeölelt békés nyugalmával.

Ekkor rontott be Koldi a konyhába, és odaosont a kobold háta mögé, és ujjaival pöckölni kezdte szegény kis teremtmény fülét. Lulun, barna nadrág és gyönyörű hófehér pulóver volt, szó nélkül tűrte Loncika tündérénjének kötekedését. Ekkor, a lány, mintegy véletlenül, leejtett egy műanyagpoharat, pont rá Koldira, majd felkapta, és kisietett vele a fűszernövényes kertbe, a ház háta mögé.

- Koldi! Hát mit kértem én tőled?! Ígérd meg, hogy ha visszamegyünk, békén hagyod Lulut, és segítesz nekem palacsintát sütni! Ha nem, akkor bezárlak a kocsiba! – veszekedett tündérére a lány. Koldi váratlanul felkacagott! Kiugrott a pohárból és elszaladt! Loncika üldözőbe vette, de átesett a padon, ami a ház mellé volt téve. Amint a földön hasalt, a tündér odapiruettezett hozzá, és nevetve mondta: - Úgy sem zársz be, úgy sem zársz be, úgysem… - és csak kuncogott, és nevetett, odajött Olivér is, és még Lulu is, aki láss csodát hatalmas nevetésben tört ki.

Ahogy Lulu nevetni kezdett, úgy sütött ki a késő őszi nap. Olyan vakítóan sütött, hogy még Hajnalka is kisietett a házból, és a ragyogó nap rajzolatában megpillantotta az ő elveszettnek hitt koboldját. Loncika hasalt a földön, nevettek a tündérek, kacagott Lulu, Hajnalka hihetetlenül, de végtelen szeretettel nézte az ő Koboldját. Hirtelen béke lett. Helyre állt a világ mindenhol. Loncika lelkében is. Megbékélt.