A kósza tündéreket fürkészte Loncika éppen, mikor megint csak kiszúrta Áront. A lány nagyon örült, mert a tündér fiú a helyén üldögélt! Ott, ahol azok a tündér ének üldögélnek, akiknek az ember énjük tudatában van létezésükről. Szóval Áron ott csücsült Cseke jobb vállán, és olyan boldog mosollyal nézett bele a világba, mint amikor valaki hosszas kóborlás után hazaér.
- Nézd csak Koldi! Áron boldog! – mutatta a lány a tündér énjének a csillogó szemű tündér fiút. Kivételesen Koldi sem tett semmilyen pimasz megjegyzést, hanem csak ennyit mondott: - Megmentetted Áront. – Nem Csekét? – kérdezte Loncika csodálkozva. – Nem. Tudod, azzal, ha egy tündér én semmivé válik, mert az embert magával ragadják a gnómok, még életben marad az ember. Attól, hogy menthetetlenné válik, még látszólag boldognak érzi magát, egy furcsa, anyagi világban, ahol nincs mese, nincsenek ábrándok, csak az önzés az örök. Egyszer már észrevetted, hogy a menthetetlenek majd minden mondata így kezdődik: én, enyém, nekem. Mert ők, már csak magukkal foglalkoznak, és mások vidámságából táplálkoznak. De ha megnézed az arcukat, szájuk szeglete lefelé görbül, szinte képtelenné váltak az őszinte mosolygásra, és a szemük, furcsa vizenyőben úszik, amit te hideg halszemeknek látsz. Az emberek megmentése csak úgy történik, ha a tündér énjüket nem engedik el. A Tündéreket kell megmenteni. És ezt még csak most tanultad meg Loncika. – mosolygott Koldi.
- Én azt hittem, nem is szereted Áront. – Morfondírozott a lány. – Mindig pimaszkodtál vele, úgy tettél, mintha ott sem lenne, duzzogtál rá.
- Nem nekem kell Áront szeretnem. Csekének. Nem nekem kell látnom Áront, mert én tudok a létezéséről, de hogyan tudnék játszani egy olyan tündérrel, akiről nincs tudomása az ember énjének. – mondta a tündér.
- De már van. – mosolygott Loncika. – Most már tovább állhatunk, már semmi szükségük nincs ránk, ugye? Már boldogulnak együtt? – faggatta Koldit Loncika. – Nem tudom. Csekének meg kellene tanulni jobban bíznia a tündér énjében, és vigyáznia maga körül azokra, akik mellett felismerte, hogy van tündérük. Hajlamos ő is világmegmentőt játszani, de az ő kapcsolata Áronnal, talán nem volt elég erős még ehhez. Most már talán tudni fogja, hogy a menthetetlenek is szeretik bámulni az eget, de csak azért, mert tudják, hogy a felhőbámulók között találják a legtöbb olyan embert, akik őrzik a tündér énjüket.
- Nem csak az a kérdés Loncika, hogy Cseke és Áron meg vannak-e nélkülünk? Hanem hogy te meg megvagy-e nélkülük? És Lili és Olivér nélkül? Hogy mennyire fog hiányozni Barka a ló, vagy Ginger és az ő angyala Gábriel. – fürkészte a lány arcát Koldi.
- Nekem muszáj meglennem nélkülük. Nincs más választásom, ezt te is tudod. Távol kell tartanom magam attól, hogy bármihez, bárkihez, túl szorosan kötődjek. Már nem viselem túl jól a veszteségeket. És nekem itt vagy te. Még 4 nap, és megint változni kell. Aztán jön a suli, ahol hemzsegnek a tündérek! Imádom azt a helyet! Meg leszek nélkülük, és néha hazajövünk, nem örökre megyünk el. És Áront is segíteni kell. Tudom, hogy minden rendben lesz. - Győzködte magát Loncika, talán kicsit túlságosan is...
