A Duna part felé tartott Loncika és Koldi biciklivel. Meleg, kora őszi délután volt, és gondolták lemennek kacsázni a folyó partra. A tündért mindig nagyon boldoggá tették ezek a spontán kitalált kirándulások, hiszen most is munka után indultak neki a városnak. A Népfürdő utcán kerekeztek, és kerestek egy megfelelő helyet a játékra, de igen komoly hajóforgalommal találták magukat szembe, kavicsot viszont egy szemet sem leltek. Így egyszerűen csak leültek a partra, és bűvölve bámulták a vizet.

-Koldi! Hol laknak a vizi tündérek, ha ennyi hajó jön-megy? – kérdezte a lány kíváncsian. – Hát itt is, csak őket nem láthatod. – válaszolt a tündér. – Miért nem? – kérdezte Loncika. – Mert ők az elfelejtett tündérek. Olyanok, akik valaha, valakik tündér énjei voltak, de azok a valakik elfeledkeztek a tündérükről. A tündérek nem halnak meg. Egyszerűen más otthont keresnek maguknak. Például a vizet, vagy az erdőt. Ott élnek tovább, és várnak arra, hogy újra szólítsa őket egy jövevény lélek, akinek a tündér énjük lehetnek újra. – magyarázta Koldi türelemmel.

- Mi történik a menthetetlenekkel? – kérdezte szomorúan Loncika. – Szomorú, szürke világuk lesz. Megszűnik a nevetés, és a gonoszság mindennapossá válik náluk. Rosszindulatúak, és tele vannak panasszal. Mindenkit hibáztatnak sorsuk alakulásával, csak önmagukat nem. Panaszkodnak szüleikre, gyerekeikre, barátaikra, intrikákat és árulásokat kreálnak. Arra törekednek, hogy maguk mellé állítsanak még több embert. Elérik, hogy távol kerüljenek tündér énjüktől. Először a nevetést és a mosolyt lopják el, aztán szinte teljes erővel rájuk akaszkodnak, és minden pillanatban szívják a boldogság minden cseppjét. Rombolnak, nem építenek már semmit. Körülöttük káosz van, és rendetlenség. Arcuk szürkévé, szemük fénytelenné, vizenyőssé válik, szájuk sarka lefelé görbül. Könnyű felismerni őket. Nincs bennük semmi nevetés, semmi élet, sokat panaszkodnak, és nem vállalnak semmiért felelősséget. A gonosz fekete gnómok birtokolják a lelküket, mely silánnyá és elégedetlenné teszi őket. – magyarázta egyre hevesebben Koldi.

Loncika elszomorodott a hallottakon, főleg, hogy eszébe jutottak az elmúlt hetek eseményei. – Koldi? Biztos, hogy menthetetlenek, a menthetetlenek? – nézett rá kérlelőleg a lány. – Én még nem láttam menthetetlenhez visszatérni tündért, és még olyat sem, hogy a gnómokat bármi elpusztítsa. – mondta szomorúan a tündér én.

Néma csend telepedett a lányra és a tündér énjére. Szomorúsággal és gyásszal teli csend. Loncika szerette volna megmenteni az egész világot. Azon elmélkedett, hogy vajon mit kellene ahhoz tennie, hogy a menthetetlenek megmenthetőek legyenek? Vajon van-e olyan csoda, amely a gnómokat elpusztíthatná? De Koldi legyintett egyet, és így szólt: - Ne küzdj olyanokért, akik a szívükben gyűlöletet hordoznak az irányodba. Ne bonts le olyan falakat, melyek védtelenné tehetnek. Hagyd az ő világukat! Azt megteheted, hogy megvéded azokat, akik őrzik a tündér énjüket, de őket sem mentheted meg attól, hogy rájuk találjanak a gnómok. Mindenkinek tudnia kell önmagára is vigyázni, bár többen sokkal erősebbek a tündér énjüket őrzők, és sajnos a menthetetlenek is. Egy fontos dolgot tehetsz persze! Megmutatod az embereknek, hogy ne szégyelljék a tündér énjüket. Mert ahogyan vállalni merik, sokkal boldogabbá válnak a mindennapjaik. Újra szélesen tudnak majd mosolyogni, mert eszükbe jut minden pillanatban a bicikli kormányon, övtáskán, vállukon velük utazó tündér énjük. És ez mindenkit nevetésre késztet.

Loncika talált egy kavicsot, ami bár kacsázásra alkalmatlan volt, de arra, hogy felverje a hullámokat tökéletes. – Szeretek itt lenni Koldi! Tudok vigyázni a szívemre! Egy részét megosztom mindenkivel, de van egy titkos zuga, amibe már nem szeretnék beengedni senkit, csak téged. – mondta a lány – Majd megváltozik ez is Loncika! Majd megváltozik egyszer minden. És megtanulod nem félteni a szíved. Nem ma, talán nem is holnap. De én tudom, hogy egyszer mindenképpen. – mondta ábrándosan mosolyogva Koldi.