Koldi a kórházi ágy lábrészének rácsán ült. Nem lóbálta a lábát, nem cigánykerekezett, és nem akarta megnevettetni Loncikát. Csak nézte a sápadt, semmibe tekintő arcát, és tudta, ő most egészen máshol jár. Attól félt a tündér, hogy talán ez az a pont, amikor örökre elveszíti a lányt. Koldi félt. Félt a fájdalomtól amit Loncika szemében látott, de legjobban attól félt, hogy senkire nem vágyik a lány. Néma volt. Napok óta. Nem beszélt a félelmeiről, hallgatott a fájdalmáról, pedig tudta, hogy Koldi egészen a szívéig lát, hogy ő mindent tud. De ő mégis a néma elutasítást választotta.

Az elmúlt pár napban egyszer látta sírni Loncikát, mikor remegő kézzel öntötte bele a forró vizet a kancsóba, hogy teát készítsen magának, de az üveg összeroppant, és a lány leforrázta magát. Szerencsére hátra ugrott, így csak a térdére borult a forró víz, de mégis zokogva roskadt le a konyha kövére. Mintha az az egyetlen seb fájdalma felérte volna mindazt a szomorúságot, ami valahol egészen máshol lakott.

Koldi nem tudta mi tévő legyen, tudta mi bántja a lányt, tudta a fájdalmát, de ez olyan mély vesztesége volt Loncikának, hogy azt is tudta a tündér, hogy itt most a bohóckodás semmit nem segít.
Odasétált a párnájára, és leült a feje mellé. Simogatni kezdte a haját, és közben halkan énekelni kezdte neki olyan dalokat, amit még kislány korában énekelt neki.

Nem tudni mi történhetett, de a lány ránézett Koldira, és szomorú, rekedt hangon megszólalt:
- Ne félj Koldi! Nem fájt nagyon, csak a veszteség, hogy lehetett volna valamim, de a jó Isten nem akarta. És ő mindent sokkal jobban tud, mint mi. Tudom, hogy nem az én hibám, hogy ez történt, de azért elgondolkodtam rajta. Csak kis időt adj nekem, hogy a halált megérthessem, hogy jó mélyen eltemethessem magamban, meggyászoljam, és ne beszéljünk róla soha többet.

- Loncika. Ismersz olyan embereket, akik magukat médiumoknak hívják, akik sokkal magasabb szinten gondolkodnak, mint az egyszerű halandók, akik látják a dolgok lényegét. Őrájuk nem tündérek vigyáznak. – Hanem kik? - Kérdezte kíváncsian a lány. – Angyalok. És az angyalok nem csak úgy ripsz ropsz teremnek, ők a meg nem született gyermekek, akik maguktól döntenek úgy, hogy nem akarnak emberi formát ölteni, nem akarnak megszületni. Az angyalokat is az emberek teremtik. Belőlük születik, és csak nagy-nagy szellemiségek döntenek arról, hogy angyalként akarnak tovább élni.

Loncikának legurult egy könnycsepp az arcáról, de félve még megkérdezte Koldit: - Nem lehet, hogy én voltam kevés neki? Hogy rájött közben arra, hogy nem szeret? –kérdezte a lány, hangjában félelemmel, kétségbeeséssel. – Koldi! Én nagyon szerettem volna. – sírta el magát Loncika. – Tudom. –mondta szomorúan a tündér.

- Ugye van nevük nekik is? Az angyaloknak. – kérdezte a lány reményteli csillogással a szemében. - Hát, ha emlékszel rá, hogy mi a neve… Meglehet, hogy emlékezhetsz rá. Mit mondott neked, hogy hívják? – érdeklődött Koldi.

- Babett. Az ő neve Babett. – súgta csendesen Loncika, és álomba sírta magát…