- Ki fog hűlni a gyros, egyed már! – kérte Koldi. – Mit nézel rajta? – kérdezte. - Nem nézem, emlékezek. Megpróbálom elképzelni az otthoni gyrost. Abban is ilyen piros a paradicsom? Nem emlékszel rá? Az otthoni, mintha nem így nézne ki! – elmélkedett Loncika. Koldi hangosan felkacagott, hiszen megértette, hogy itt már rég semmi nem az evésről, a gyrosról, vagy az éhségről szól, hanem arról, hogy mindig lesz valami a lány életében, amit össze kell hasonlítania azzal, amit otthon hagyott, és hogy ezekben az összehasonlításokban esélye sem lesz annak, ami Budapesten létezik, születik, teremtődik.

Loncika kidobta a felét a vacsorájának, nem bírta megenni. Egy ideje nem is volt étvágya, Koldi tudta miért, igazából a lány is tudta. Az elmúlt hetek eseményei miatt büntette magát a lány, tudattalanul is. - Loncika, enned kellene normálisan. - morgott a tündér. - Fogok. - mosolyodott el a lány. Csendben sétáltak tovább haza félé, néma egyetértésben bandukoltak a körúton a Rákóczi tér irányába. Nem szóltak egymáshoz. Koldi bebújt Loncika zsebébe, mert már hűvös volt, a lány pedig zsebre vágott kézzel nézte a körút fényeit.

- Koldi! Szeretnék egy igazi karácsonyt! Olyat, amikor fenyő, narancs, sütemény illat gomolyog a levegőben. Amikor karácsonyi zene szól, és mindenki szépen ünneplőben várja az ajándékozást. Amikor elővesszük a drága porcelánt és a csipketerítőt a szekrényből. Olyat szeretnék. El szeretnék menni az éjféli misére utána. - álmodozott a lány hangosan. - Úgy szeretnék egyszer Mikulás csomagot az ablakomba, mint gyerekkoromban. - sóhajtott Loncika. Koldi nem szólt most semmit, nem tudott mit mondani ezekre a dolgokra, de érzékelte a sötét, fekete gnómok létét. Egy ideje körbelengték a lányt, és ezért a tündér rejtőzködni kezdet, nehogy meglássák őt. Az az egy remény vigasztalta, hogy Loncika még beszél hozzá...