- Koldi! Kérlek, hagyjál már aludni! Már hajnali egy van, és te még mindig itt csúszdázol az ágyam fejvégén. Pihenni kellene már, mert reggel nem fogok bírni felkelni! – kérlelte Loncika Koldit. – Ugyan mááááááááááááár! - sivalkodott a pimasz kis tündér én. – Holnap, illetve ma, lovagolni megyünk! Érted?! Lovagolniiii!!! Ott lesz Barka a ló, meg Lili és az ő tündér énje Olivér! – magyarázta olyan bőszen, hogy a koszorúja már megint félrecsúszott világos barna haján, egészen eltakarva az egyik szemét. Lehuppant a fejvég szélére, rákönyökölt a térdeire, tenyerébe támasztotta az állát, és megpróbálta felfújni a koszorúját, de sikertelen volt minden ilyetén próbálkozása. Loncika felpöckölte neki, hogy mégse bosszantsa a tündért.

- Koldi, mesélnél nekem a lovakról és a tündér énekről? Vagy egyáltalán az állatokról? – hasalt elé a lány. – Az úgy van, hogy az állatok látják a tündéreket, és azt is, hogy ki milyen kapcsolatban van a tündér énjével. Ezért van az, hogy a gyerekek és az állatok között van egy varázslatos kapcsolat, amit a felnőttek már fenntartással, óvatosan figyelnek. Viszont vannak a soha fel nem növő felnőttek, akik nem szégyellik, tündér énjük létezését, azokat az állatok már nagyon messziről megismerik. Ilyen Lili is, mert Barka látja Olivért, aki Lili tündér énje. És ezért nem féltél első perctől kezdve a lovaktól, mert a lovak látnak minket, és tudják, hogy nem véletlenül csücsülünk a vállaitokon. – magyarázta Koldi türelmesen. - Aludjunk! Meglátjuk holnap mi lesz. – ásított Loncika.

-Ébresztőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőő! – kiabált a tündér másnap reggel. – Ma van az a nap, amikor megyünk Olivérhez! Meg Barkához! Kellj fel Loncika! Le a pizsamával! Kérlek-kérlek induljunk már! – szeleskedet a Koldi. – Még csak kilenc óra van, tizenegyre kell menni, húsz perc a bicikli út, csak egy picit hagyj még! – fúrta a párnájába a fejét álmosan a lány. De a tündér énje nem bírt magával. Leráncigálta róla a paplant, és már az otthon illatú párnahuzatra csapott le, amikor Loncika, kuncogva rádobta a kispárnáját. Hát eltartott pár percig, míg a konok tündér kikászálódott alóla, de addigra a lány is felkelt már az ágyból, és készülődni kezdett.

Biciklire pattantak, és elindultak Barkához, a lóhoz és Lilihez, akinek a tündér énjét Olivérnek hívják. Koldi a kormányon szeretett eddig utazni, de mióta vadonatúj lámpákat kapott a bicikli, azóta szeret felülni a lámpára, és onnan lóbálja a lábát. Nem hosszú az út a lóhoz és a tündér barátokhoz, körülbelül 20 perc biciklivel, és közben sok dalt szoktak énekelni, vagy egyszerűen Koldinak be nem áll a szája, Loncika meg hallgatja. Most is valami ilyesmi történt. A lány csak hallgatta a tündér énje dallamos hangját, amint mesél a szederről, és kék pillangókról, a fű színéről, és a fák illatáról, arról, hogy milyen a naplemente tündérföldén, hogy a felhők elefánt alakúak, és vattacukor ízűek. Mesélt a tavak tündédéről, és arról, hogy a tündérek is mind mások, vannak hegyi, tavi, erdei tündérek, van olyan aki érti az állatok nyelvét, és van olyan, aki a fákkal tud beszélni.

Loncika az elhangzottakon elmélkedett, amikor már észrevette, hogy meg is érkeztek. Szinte sajnálta, hogy véget ért a bicikli út, még hallgatta volna a mesét. De közben már érezte a tisztás friss illatát, és már örült, hogy megérkezett, hogy lovagolhat.

Koldi előre szaladt Olivérhez, Loncika pedig elindult nadrágot cserélni, mikor hirtelen megpillantotta Áront, Cseke tündér énjét. Vadul kapaszkodott a fiú pólójába, ki olyan sebesen biciklizett el a lovas tanya előtt, hogy majdnem elhagyta Áront. Cseke tündér énjének feltűnő ruházata van, nem lehet nem észrevenni, és olyan szelíd türelemmel követi ember társát, hogy annak esélye sincs elválnia tőle, pedig olykor megfeledkezik róla. Most éppen a pólójába kapaszkodva lobogott Cseke után. Olyan mókás jelenségek voltak, hogy Loncikából kitört a nevetés.

Koldi és Áron viszonya nem mindig felhőtlen. A tündérlány sokszor pimaszkodik Áronnal, aki olyan türelemmel viseli mindezt, hogy néha már Loncika is rászól Koldira, hogy fejezze be a durcáskodást, vagy egyszerűen csak kineveti a konok tündér énjét. Például ma, a hazaúton, Áron ott csücsült Cseke övtáskáján hátul, Koldi, meg szokás szerint a bicikli kormányának lámpáján, de most Áronnak háttal, és szigorú, duzzogós arcot vágott. Loncika a tündérfiú meseszép arcát fürkészte, melyet aranyszínű, vállig érő, göndör fürtök kereteztek. Mindig elámult ezen a bűbájos arcon a lány, nem is értette, hogy lehet ennyire szép egy tündér fiú.

Nem mert hozzá szólni, mert nem tudta, hogy Cseke tudja-e, hogy van egy tündére, aki állandóan kíséri, de azt is sejtette, hogy tudnia kell róla, mert különben nem lenne vele. Loncika már megszokta ezt, hogy nem mindenki mer beszélni arról, hogy ki is kíséri a mindennapjai útján, így csendes mosolygással kémlelte Áron csinos arcát.

Ostobán, bele a közepébe vágva kezdtem el mesémet, mely rólam, Loncikáról, és bolondos tündér énemről szól, aki már nagyon régen ott csücsül a vállamon. De hogy ki is ő, és hol találkoztam vele, azt még nem is mondtam el.

Koldi, mert ez a neve, egy kobold fiú és egy tündér lány gyermeke. Tündérek között nevelkedett, és talán a vér keveredésének okán, kicsit szórakozottabb, kicsit bolondosabb, mint az átlagos tündérek, akik köztünk élnek, vagy egyszerűen csak mind a ketten ilyenek Loncikával, és így nem kellett megnevelniük egymást. Az is lehet, hogy minden, embert kísérő tündér ilyen bohókás, hiszen akik még őrzik a tündérüket, azok sokkal-sokkal vidámabb és szórakozottabb emberek, mint azok, akik elfeledkeztek a tündérükről, de ezekről a dolgokról majd később mesélek, mert ez bizony egy nagyon bonyolult világ.

Szóval Koldi és Loncika találkozásához, azért az a tény, még nagyon fontos, hogy amikor az embergyerekek megszületnek, kapnak egy tündér ént. Ezekkel beszélgetnek, játszanak, és tanulnak sok-sok éven át, míg egyszer csak megfeledkeznek róluk és már nem törődnek velük, pedig ők nagyon fontosak, mert különben az emberekre találhatnak a gonosz fekete gnómok, akik a menthetetlenek kezét fogják olyan szorosan, hogy azok elfelejtenek mosolyogni. Ők is ebben a világban élnek. Majd róluk is mesélek.

Loncikára Koldi egy inkubátorban talált rá, nagyon sok évvel ezelőtt, mikor elküldték, hogy keressen egy ember gyereket, akit végig kísér az élete útján. Koldi Loncikát választotta, mert az alig volt nagyobb tőle, hiszen koraszülött volt, és kb 1 kiló 60 dekát nyomott. Szóval a bohókás tündér azt a kislányt akarta, aki alig nagyobb tőle, mert azt hitte, hogy akkora is marad. Befészkelte magát az apróság mellé, és onnan figyelte élete első perceit. Olykor megigazgatta az oxigén csövet, mert azt hallotta, hogy megvakulhat tőle az ember gyerek. Olykor meg csak oda csücsült a lábaihoz, és énekelgetett neki. Megszerette Loncikát, mert soha nem sírt, és amikor már többet volt ébren, mint aludt, mindig Koldit kereste a tekintetével.

Azt a szörnyű 3 hónapot, míg a kislány inkubátorban volt, azt a bohókás kis tündér végig piruettezte, énekelte neki, így megszületett kettejük örök és titkos barátsága, melyről soha nem tudhatott senki. Loncikát magányos kisgyereknek tartották, aki sokat beszél magában, és mivel nagyon okos szülei voltak, sokszor meg is kérdezték tőle: - Hogy vannak a tündéreid? (Érdekes dolog, mikor Loncikának kislánya született, és az álmában mosolygott, akkor Loncika anyukája ezt mondta: - Megérkezett a tündére, és most vele játszik!) Szóval okos szülei voltak, mert tudtak a tündér ének létezéséről, tudtak a játék és a nevetés fontosságáról, és azt is, hogy honnan fakad a vidámság forrása. Sosem beszéltek nyíltan róla, de valószínűleg ők sem felejtették el soha a saját tündérüket, azok örökre velük maradtak.

Loncika és Koldi barátsága azt eredményezte, hogy a lány sokszor tündér énjéhez menekült tanácsért, és talán kissé mániákusan kereste először azokat, akik elfeledkeztek a tündér énjükről, vagy már a gnómok is magukkal ragadták, de Koldi megtanította neki, hogy ezek az emberek nem szeretik őszintén a lányt, mert nem értik a vidámságát, az önfeledtségét, és nem véletlenül az a nevük a menthetetleneknek, hogy menthetetlenek. Így aztán Loncika rejtőzködni kezdett, sajnos néha ő is megfeledkezett tündér énjéről, de mivel szerette a magányt, így mikor egyedül maradt azonnal Koldira lelt. Egy idő után már nem is akart Koldi nélkül lenni, mert félt, elbizonytalanodott.

Aztán egy nap rájött, hogy vannak olyanok még, mint amilyen ő is. Akik tudják és szeretik tündér énjük létezését. Így akadt meg a szeme egy fiún, akinek a vállán ott csücsült Áron, a piros nadrágos, zöld pólós tündér fiú. Áron vidámsága, pimaszsága magával ragadó volt. És hát innen indul a mese, ami egy fiúról, az ő tündér énjéről, Loncikáról és Koldiról, és még sok más emberről, és a hozzájuk tartozó varázslatos világról szól majd.

Kockás pizsama nadrágomban, atlétában ültem a nagy ágyam közepén, velem szemben a bohókás, mókás tündér énem a fátyolzöld szoknyácskája csengőivel matatott. Fején szórakozottan oldalra csúszott koszorúja, és pont olyan, kissé tanácstalan, kissé szomorú, de leginkább alvástól gyűrött arccal bámult rám, mint én ő rá. Ébredeztünk mind a ketten, és az ébredezés első percei mindig hordoznak magukban valami édes ágy meleget, valami könnyed álom illatot, amibe jó beleburkolózni, jó benne elmerengeni.

Szóval a bohókás tündér énem arcán ott volt valami más zaklatottság is, amit ennyi együtt élés után már jól ismerek. Azt akarja, hogy induljunk valamerre, hogy keressünk új kalandot, új játékot, hogy legalább az eső esne, és ki lehetne rohanni bőrig ázni, és kinevetni a száraz, unalmasokat, kigúnyolni a vekengőket. Halkan odasúgtam neki: - Csak egy kicsit várj még! Mindjárt útra kelünk! Lesznek új játékaink, nem sokára nevetünk a villamoson újra, és éneklünk is hozzá majd! Egy kicsit várj még...

Láttam az arcán, hogy dacosan elhúzza a száját, de a szemében ott csillogott a bölcs türelem is. Majd, mint ha mi sem történt volna, izgatott tervezésbe kezdett, és már kiabálta is: - ígérd meg, hogy idén télen is eszünk havat, és csinálunk hóangyalt! Ígérd meg, hogy csak mi ketten! - sivalkodott bőszen. -Megígérem! - vigyorogtam vissza rá, és azon tűnődtem, hogy vajon mikor nő fel az ember?

Van egy párnahuzatom. Fehér. Eddig kevesen tudták, most elárulom. Sokan azt hiszik, azért van, mert a széleit gyűrögetem - persze azért is -, de leginkább azért, mert otthon szaga van. Elővettem az otthon szagú párnahuzatot, ami lássuk be, ha az ember pont otthon tartózkodik, teljesen felesleges, de mégis van benne valami fontos illat, ami eltereli a figyelmemet a bohókás tündér csacsogásáról velem szemben, és én most gondolkodni vágytam. Már hosszú percek repültek el néma csendben, amikor a vállamon éreztem huncut kis tündérem mocorgását. Aztán éreztem, odahajol a fülemhez, és belesúgja: - Hát ennyire hiányzik? Persze túl hevesen válaszoltam, hogy - Dehogy is! Illetve igen, de nem tudom elmagyarázni, illetve de. - beszéltem össze-vissza zavartan. - Mondd el! - kérlelt.

- Hát jó! A játék hiányzik, a nevetés! Amikor először találkoztunk azt hittem neki is ül egy bolondos tündérfiú a vállán, hogy más, mint a többiek. Persze biztosan más! De egy ideje nyoma sem volt már annak a tündérfiúnak a vállán! Képzeld! Bohókás piros nadrágja volt, és zöld pólója! - Pfúj! Piros nadrág?! - vágott közbe tündér énem pimaszul. - Jól állt neki! - erősködtem. - és ha éppen nem jöttél volna zavarba tőle, és nem bujdokoltál volna el, talán ő sem tűnik el. De lehet ott sem volt, csak én akartam azt hinni ott van. Mindegy is. Szóval ott kuksolt az ő vállán is egy tündérfiú néha, és pimaszul belekacsintott a szemembe, azt hiszem őt követtem. Olyan vidám és szórakoztató volt, nem volt nyoma benne a százezer éves búskomorságnak, nem volt a környéken sem a gonosz fekete gnóm, ami a menthetetlenek kezét fogja olyan szorosan, hogy azok elfelejtenek mosolyogni. - mondtam.

- A tündérfiú hiányzik. - konstatáltam végérvényesen. - De lehet nem is létezett, csak én akartam ott látni a vállán? Vajon előkerül még? A piros nadrágja nagyon feltűnő volt... Tetszene neked! - aztán felkeltem, és otthagytam az otthonillatú párnahuzatomat az ágyon, és felültem bolondos tündérkémmel a vállamon a biciklimre, megkértem a szelet, hogy melegen fújjon, és útra keltünk tündérföldére, az erdőbe.