- Ki fog hűlni a gyros, egyed már! – kérte Koldi. – Mit nézel rajta? – kérdezte. - Nem nézem, emlékezek. Megpróbálom elképzelni az otthoni gyrost. Abban is ilyen piros a paradicsom? Nem emlékszel rá? Az otthoni, mintha nem így nézne ki! – elmélkedett Loncika. Koldi hangosan felkacagott, hiszen megértette, hogy itt már rég semmi nem az evésről, a gyrosról, vagy az éhségről szól, hanem arról, hogy mindig lesz valami a lány életében, amit össze kell hasonlítania azzal, amit otthon hagyott, és hogy ezekben az összehasonlításokban esélye sem lesz annak, ami Budapesten létezik, születik, teremtődik.

Loncika kidobta a felét a vacsorájának, nem bírta megenni. Egy ideje nem is volt étvágya, Koldi tudta miért, igazából a lány is tudta. Az elmúlt hetek eseményei miatt büntette magát a lány, tudattalanul is. - Loncika, enned kellene normálisan. - morgott a tündér. - Fogok. - mosolyodott el a lány. Csendben sétáltak tovább haza félé, néma egyetértésben bandukoltak a körúton a Rákóczi tér irányába. Nem szóltak egymáshoz. Koldi bebújt Loncika zsebébe, mert már hűvös volt, a lány pedig zsebre vágott kézzel nézte a körút fényeit.

- Koldi! Szeretnék egy igazi karácsonyt! Olyat, amikor fenyő, narancs, sütemény illat gomolyog a levegőben. Amikor karácsonyi zene szól, és mindenki szépen ünneplőben várja az ajándékozást. Amikor elővesszük a drága porcelánt és a csipketerítőt a szekrényből. Olyat szeretnék. El szeretnék menni az éjféli misére utána. - álmodozott a lány hangosan. - Úgy szeretnék egyszer Mikulás csomagot az ablakomba, mint gyerekkoromban. - sóhajtott Loncika. Koldi nem szólt most semmit, nem tudott mit mondani ezekre a dolgokra, de érzékelte a sötét, fekete gnómok létét. Egy ideje körbelengték a lányt, és ezért a tündér rejtőzködni kezdet, nehogy meglássák őt. Az az egy remény vigasztalta, hogy Loncika még beszél hozzá...

Koldi a kórházi ágy lábrészének rácsán ült. Nem lóbálta a lábát, nem cigánykerekezett, és nem akarta megnevettetni Loncikát. Csak nézte a sápadt, semmibe tekintő arcát, és tudta, ő most egészen máshol jár. Attól félt a tündér, hogy talán ez az a pont, amikor örökre elveszíti a lányt. Koldi félt. Félt a fájdalomtól amit Loncika szemében látott, de legjobban attól félt, hogy senkire nem vágyik a lány. Néma volt. Napok óta. Nem beszélt a félelmeiről, hallgatott a fájdalmáról, pedig tudta, hogy Koldi egészen a szívéig lát, hogy ő mindent tud. De ő mégis a néma elutasítást választotta.

Az elmúlt pár napban egyszer látta sírni Loncikát, mikor remegő kézzel öntötte bele a forró vizet a kancsóba, hogy teát készítsen magának, de az üveg összeroppant, és a lány leforrázta magát. Szerencsére hátra ugrott, így csak a térdére borult a forró víz, de mégis zokogva roskadt le a konyha kövére. Mintha az az egyetlen seb fájdalma felérte volna mindazt a szomorúságot, ami valahol egészen máshol lakott.

Koldi nem tudta mi tévő legyen, tudta mi bántja a lányt, tudta a fájdalmát, de ez olyan mély vesztesége volt Loncikának, hogy azt is tudta a tündér, hogy itt most a bohóckodás semmit nem segít.
Odasétált a párnájára, és leült a feje mellé. Simogatni kezdte a haját, és közben halkan énekelni kezdte neki olyan dalokat, amit még kislány korában énekelt neki.

Nem tudni mi történhetett, de a lány ránézett Koldira, és szomorú, rekedt hangon megszólalt:
- Ne félj Koldi! Nem fájt nagyon, csak a veszteség, hogy lehetett volna valamim, de a jó Isten nem akarta. És ő mindent sokkal jobban tud, mint mi. Tudom, hogy nem az én hibám, hogy ez történt, de azért elgondolkodtam rajta. Csak kis időt adj nekem, hogy a halált megérthessem, hogy jó mélyen eltemethessem magamban, meggyászoljam, és ne beszéljünk róla soha többet.

- Loncika. Ismersz olyan embereket, akik magukat médiumoknak hívják, akik sokkal magasabb szinten gondolkodnak, mint az egyszerű halandók, akik látják a dolgok lényegét. Őrájuk nem tündérek vigyáznak. – Hanem kik? - Kérdezte kíváncsian a lány. – Angyalok. És az angyalok nem csak úgy ripsz ropsz teremnek, ők a meg nem született gyermekek, akik maguktól döntenek úgy, hogy nem akarnak emberi formát ölteni, nem akarnak megszületni. Az angyalokat is az emberek teremtik. Belőlük születik, és csak nagy-nagy szellemiségek döntenek arról, hogy angyalként akarnak tovább élni.

Loncikának legurult egy könnycsepp az arcáról, de félve még megkérdezte Koldit: - Nem lehet, hogy én voltam kevés neki? Hogy rájött közben arra, hogy nem szeret? –kérdezte a lány, hangjában félelemmel, kétségbeeséssel. – Koldi! Én nagyon szerettem volna. – sírta el magát Loncika. – Tudom. –mondta szomorúan a tündér.

- Ugye van nevük nekik is? Az angyaloknak. – kérdezte a lány reményteli csillogással a szemében. - Hát, ha emlékszel rá, hogy mi a neve… Meglehet, hogy emlékezhetsz rá. Mit mondott neked, hogy hívják? – érdeklődött Koldi.

- Babett. Az ő neve Babett. – súgta csendesen Loncika, és álomba sírta magát…