Koldi már a kirándulás előtti nap lázban égett, hogy kikkel fog találkozni, milyen tündér és kobold barátokra talál. Csak fecsegett, és fecsegett egész este, és próbált nem venni tudomást Loncika mostani általános apátiájáról. Igazából azt is tudta, hogy már éppen ideje újra kezdeni a boldog, önfeledt mindennapokat, és hogy ezt a lány is nagyon jól tudja.
Szóval lázban égett a tündér, hogy végre újra találkozhat Olivérrel, Lili tündér énjével, és tudta, ott lesz Lulu is a kobold, aki kicsit össze van törve pár éve, mert Hajnalka, az ő ember énje, elfeledkezett róla.
Loncikára is átragadt Koldi öröme, bár a fülfájása kicsit visszatartotta az önfeledtségtől, de azért lelkében ott táncolt a lehetőség, hogy valódi barátok közt lehet. Egy ideje ő is érezte már a nyomában lihegő gnómokat, és a menthetetleneket, de már az is láthatóvá vált, hogy nincs az a tragédia, ami őt térdre kényszerítheti.
Úgy szomjazott a tiszta tanyasi levegőre, mint a sivatagi szomjazó egy pohár vízre. Az autóval alighogy befordultak az udvarra, Loncika már messziről látta, mint hemzsegnek a tündérek, koboldok az udvaron, és mint serénykednek az őket őrző emberek.
- Nézd Loncika! Nézd! Mindenki itt van! – és önfeledten ugrabugrált előre hátra az ülések között, Loncika meg az orra alatt mosolygott ezen az édesen kedves gyermeki örömön. – Koldi! Ígérd meg, hogy senkivel nem veszel össze! Hajlamos vagy nekimenni olyan teremtményeknek, akikről azt hiszed, nem tudták rendesen végezni a munkájukat! Kérlek, ne bántsd Lulut! Áront is mindig nyüstölted, meg pimaszkodtál vele… Hidd el, majd én segítek megtalálni őt Hajnalkának! – kérlelte a lány szelíden tündérénjét.
- De hát, hogyan lehet ennyire ostoba egy kobold?! – háborgott a tündér kezével olyan nagyokat hadonászva, hogy le is esett az ülés támlájáról, ahol egy pillanatra megállapodni látszott az ugrabugrálásból! Miközben újra felkapaszkodott, válogatott szidalmakat sorolt szegény koboldra, aki valóban kicsit tehetetlenül nézte, hogyan nem vesz róla tudomás emberénje. – Koldi! Hajnalka tudja, hogy neki valaha volt egy koboldja! Csak azt hiszi felnőtt, és hogy már nincs! Neki is meg kell tanulnia azt, hogy ne szégyellje, ha még látja, és merjen vele beszélgetni! – magyarázta a lány végtelen türelemmel.
Először Olivérrel találkozott Koldi, akivel nagyon mély barátságot ápolt, hiszen Loncika az ő emberénjénél, Lilinél tanult lovagolni, így nagyon sok időt tölthettek együtt. Azonnal egymásra találtak, és egymás kezét keresztbe megfogva, őrült pörgésbe kezdtek, és tündér kacagástól csilingelt a tanya. A lány tovább ment, be a házba, ahol a finom forralt bor készült, és Loncika barátai bent szorgoskodtak. Hajnalkát a konyhában találta, míg Lilit a kertben. Az asztal alatt ott gubbasztott Lulu. Szomorúság ült a szemében, mikor felnézett a lányra, aki bátorítóan rámosolygott. Édes egy figura volt ez a kobold! Olyan meleg, jóságos tekintete volt, hogy a lány mindig elgondolkodott, hogy csinált-e valaha is bármi huncutságot? Koldiból indult ki, aki maga volt egy minimalizált tornádó. Hát Luluban nyoma sem volt a tornádónak, de hűségesen követte mindig Hajnalkát, akit körbeölelt békés nyugalmával.
Ekkor rontott be Koldi a konyhába, és odaosont a kobold háta mögé, és ujjaival pöckölni kezdte szegény kis teremtmény fülét. Lulun, barna nadrág és gyönyörű hófehér pulóver volt, szó nélkül tűrte Loncika tündérénjének kötekedését. Ekkor, a lány, mintegy véletlenül, leejtett egy műanyagpoharat, pont rá Koldira, majd felkapta, és kisietett vele a fűszernövényes kertbe, a ház háta mögé.
- Koldi! Hát mit kértem én tőled?! Ígérd meg, hogy ha visszamegyünk, békén hagyod Lulut, és segítesz nekem palacsintát sütni! Ha nem, akkor bezárlak a kocsiba! – veszekedett tündérére a lány. Koldi váratlanul felkacagott! Kiugrott a pohárból és elszaladt! Loncika üldözőbe vette, de átesett a padon, ami a ház mellé volt téve. Amint a földön hasalt, a tündér odapiruettezett hozzá, és nevetve mondta: - Úgy sem zársz be, úgy sem zársz be, úgysem… - és csak kuncogott, és nevetett, odajött Olivér is, és még Lulu is, aki láss csodát hatalmas nevetésben tört ki.
Ahogy Lulu nevetni kezdett, úgy sütött ki a késő őszi nap. Olyan vakítóan sütött, hogy még Hajnalka is kisietett a házból, és a ragyogó nap rajzolatában megpillantotta az ő elveszettnek hitt koboldját. Loncika hasalt a földön, nevettek a tündérek, kacagott Lulu, Hajnalka hihetetlenül, de végtelen szeretettel nézte az ő Koboldját. Hirtelen béke lett. Helyre állt a világ mindenhol. Loncika lelkében is. Megbékélt.