Ostobán, bele a közepébe vágva kezdtem el mesémet, mely rólam, Loncikáról, és bolondos tündér énemről szól, aki már nagyon régen ott csücsül a vállamon. De hogy ki is ő, és hol találkoztam vele, azt még nem is mondtam el.

Koldi, mert ez a neve, egy kobold fiú és egy tündér lány gyermeke. Tündérek között nevelkedett, és talán a vér keveredésének okán, kicsit szórakozottabb, kicsit bolondosabb, mint az átlagos tündérek, akik köztünk élnek, vagy egyszerűen csak mind a ketten ilyenek Loncikával, és így nem kellett megnevelniük egymást. Az is lehet, hogy minden, embert kísérő tündér ilyen bohókás, hiszen akik még őrzik a tündérüket, azok sokkal-sokkal vidámabb és szórakozottabb emberek, mint azok, akik elfeledkeztek a tündérükről, de ezekről a dolgokról majd később mesélek, mert ez bizony egy nagyon bonyolult világ.

Szóval Koldi és Loncika találkozásához, azért az a tény, még nagyon fontos, hogy amikor az embergyerekek megszületnek, kapnak egy tündér ént. Ezekkel beszélgetnek, játszanak, és tanulnak sok-sok éven át, míg egyszer csak megfeledkeznek róluk és már nem törődnek velük, pedig ők nagyon fontosak, mert különben az emberekre találhatnak a gonosz fekete gnómok, akik a menthetetlenek kezét fogják olyan szorosan, hogy azok elfelejtenek mosolyogni. Ők is ebben a világban élnek. Majd róluk is mesélek.

Loncikára Koldi egy inkubátorban talált rá, nagyon sok évvel ezelőtt, mikor elküldték, hogy keressen egy ember gyereket, akit végig kísér az élete útján. Koldi Loncikát választotta, mert az alig volt nagyobb tőle, hiszen koraszülött volt, és kb 1 kiló 60 dekát nyomott. Szóval a bohókás tündér azt a kislányt akarta, aki alig nagyobb tőle, mert azt hitte, hogy akkora is marad. Befészkelte magát az apróság mellé, és onnan figyelte élete első perceit. Olykor megigazgatta az oxigén csövet, mert azt hallotta, hogy megvakulhat tőle az ember gyerek. Olykor meg csak oda csücsült a lábaihoz, és énekelgetett neki. Megszerette Loncikát, mert soha nem sírt, és amikor már többet volt ébren, mint aludt, mindig Koldit kereste a tekintetével.

Azt a szörnyű 3 hónapot, míg a kislány inkubátorban volt, azt a bohókás kis tündér végig piruettezte, énekelte neki, így megszületett kettejük örök és titkos barátsága, melyről soha nem tudhatott senki. Loncikát magányos kisgyereknek tartották, aki sokat beszél magában, és mivel nagyon okos szülei voltak, sokszor meg is kérdezték tőle: - Hogy vannak a tündéreid? (Érdekes dolog, mikor Loncikának kislánya született, és az álmában mosolygott, akkor Loncika anyukája ezt mondta: - Megérkezett a tündére, és most vele játszik!) Szóval okos szülei voltak, mert tudtak a tündér ének létezéséről, tudtak a játék és a nevetés fontosságáról, és azt is, hogy honnan fakad a vidámság forrása. Sosem beszéltek nyíltan róla, de valószínűleg ők sem felejtették el soha a saját tündérüket, azok örökre velük maradtak.

Loncika és Koldi barátsága azt eredményezte, hogy a lány sokszor tündér énjéhez menekült tanácsért, és talán kissé mániákusan kereste először azokat, akik elfeledkeztek a tündér énjükről, vagy már a gnómok is magukkal ragadták, de Koldi megtanította neki, hogy ezek az emberek nem szeretik őszintén a lányt, mert nem értik a vidámságát, az önfeledtségét, és nem véletlenül az a nevük a menthetetleneknek, hogy menthetetlenek. Így aztán Loncika rejtőzködni kezdett, sajnos néha ő is megfeledkezett tündér énjéről, de mivel szerette a magányt, így mikor egyedül maradt azonnal Koldira lelt. Egy idő után már nem is akart Koldi nélkül lenni, mert félt, elbizonytalanodott.

Aztán egy nap rájött, hogy vannak olyanok még, mint amilyen ő is. Akik tudják és szeretik tündér énjük létezését. Így akadt meg a szeme egy fiún, akinek a vállán ott csücsült Áron, a piros nadrágos, zöld pólós tündér fiú. Áron vidámsága, pimaszsága magával ragadó volt. És hát innen indul a mese, ami egy fiúról, az ő tündér énjéről, Loncikáról és Koldiról, és még sok más emberről, és a hozzájuk tartozó varázslatos világról szól majd.

Kockás pizsama nadrágomban, atlétában ültem a nagy ágyam közepén, velem szemben a bohókás, mókás tündér énem a fátyolzöld szoknyácskája csengőivel matatott. Fején szórakozottan oldalra csúszott koszorúja, és pont olyan, kissé tanácstalan, kissé szomorú, de leginkább alvástól gyűrött arccal bámult rám, mint én ő rá. Ébredeztünk mind a ketten, és az ébredezés első percei mindig hordoznak magukban valami édes ágy meleget, valami könnyed álom illatot, amibe jó beleburkolózni, jó benne elmerengeni.

Szóval a bohókás tündér énem arcán ott volt valami más zaklatottság is, amit ennyi együtt élés után már jól ismerek. Azt akarja, hogy induljunk valamerre, hogy keressünk új kalandot, új játékot, hogy legalább az eső esne, és ki lehetne rohanni bőrig ázni, és kinevetni a száraz, unalmasokat, kigúnyolni a vekengőket. Halkan odasúgtam neki: - Csak egy kicsit várj még! Mindjárt útra kelünk! Lesznek új játékaink, nem sokára nevetünk a villamoson újra, és éneklünk is hozzá majd! Egy kicsit várj még...

Láttam az arcán, hogy dacosan elhúzza a száját, de a szemében ott csillogott a bölcs türelem is. Majd, mint ha mi sem történt volna, izgatott tervezésbe kezdett, és már kiabálta is: - ígérd meg, hogy idén télen is eszünk havat, és csinálunk hóangyalt! Ígérd meg, hogy csak mi ketten! - sivalkodott bőszen. -Megígérem! - vigyorogtam vissza rá, és azon tűnődtem, hogy vajon mikor nő fel az ember?

Van egy párnahuzatom. Fehér. Eddig kevesen tudták, most elárulom. Sokan azt hiszik, azért van, mert a széleit gyűrögetem - persze azért is -, de leginkább azért, mert otthon szaga van. Elővettem az otthon szagú párnahuzatot, ami lássuk be, ha az ember pont otthon tartózkodik, teljesen felesleges, de mégis van benne valami fontos illat, ami eltereli a figyelmemet a bohókás tündér csacsogásáról velem szemben, és én most gondolkodni vágytam. Már hosszú percek repültek el néma csendben, amikor a vállamon éreztem huncut kis tündérem mocorgását. Aztán éreztem, odahajol a fülemhez, és belesúgja: - Hát ennyire hiányzik? Persze túl hevesen válaszoltam, hogy - Dehogy is! Illetve igen, de nem tudom elmagyarázni, illetve de. - beszéltem össze-vissza zavartan. - Mondd el! - kérlelt.

- Hát jó! A játék hiányzik, a nevetés! Amikor először találkoztunk azt hittem neki is ül egy bolondos tündérfiú a vállán, hogy más, mint a többiek. Persze biztosan más! De egy ideje nyoma sem volt már annak a tündérfiúnak a vállán! Képzeld! Bohókás piros nadrágja volt, és zöld pólója! - Pfúj! Piros nadrág?! - vágott közbe tündér énem pimaszul. - Jól állt neki! - erősködtem. - és ha éppen nem jöttél volna zavarba tőle, és nem bujdokoltál volna el, talán ő sem tűnik el. De lehet ott sem volt, csak én akartam azt hinni ott van. Mindegy is. Szóval ott kuksolt az ő vállán is egy tündérfiú néha, és pimaszul belekacsintott a szemembe, azt hiszem őt követtem. Olyan vidám és szórakoztató volt, nem volt nyoma benne a százezer éves búskomorságnak, nem volt a környéken sem a gonosz fekete gnóm, ami a menthetetlenek kezét fogja olyan szorosan, hogy azok elfelejtenek mosolyogni. - mondtam.

- A tündérfiú hiányzik. - konstatáltam végérvényesen. - De lehet nem is létezett, csak én akartam ott látni a vállán? Vajon előkerül még? A piros nadrágja nagyon feltűnő volt... Tetszene neked! - aztán felkeltem, és otthagytam az otthonillatú párnahuzatomat az ágyon, és felültem bolondos tündérkémmel a vállamon a biciklimre, megkértem a szelet, hogy melegen fújjon, és útra keltünk tündérföldére, az erdőbe.