- Veled? Mondanám, hogy semmi, de ez a világ már nem olyan, mikor az emberek vigyáznak a tündér énjükre. Loncika, nem veled van a baj, hanem azzal, hogy a mai emberek már nem őrzik a tündérüket, és azok, akik meg őrzik, nehezebben találják meg egymást. A gonosz fekete gnómok szinte ellepték a földet, és olyan hiúságokkal kecsegtették az embereket, hogy azok elhagyták tündér énjüket, így váltak menthetetlenné. A menthetetlenek nagyon ritkán mosolyognak, és szinte soha nem nevetnek. Lételemük az önsajnálat, és ha találnak egy olyan embert, aki még őrzi tündér énjét, mindent megtesznek azért, hogy azt elvegyék tőle. Különböző fegyvereik vannak, de a legerősebb a gonoszság, melyet a részvét, az érdeklődés ruhájába bújtatnak. Te már felismered ezeket. Tudom, mert látom, hogyan gyúl félelem a szemedben, és mozdulataid hogyan válnak esetlenné. Látszik, hogy ugyan segítenél, de már tudod, ezekkel szemben nincs semmi segítség, mert az ilyenek értem jönnek, a te tündér énedért, és te ezt már nem engeded. – magyarázta Koldi, tőle ritka komolysággal.

- Nem ez a baj! Hanem az, hogy amikor találkozok olyannal, akit megkedvelek, vagy talán még meg is szeretek, akkor te eltűnsz, magamra hagysz. Nem látlak sehol, nem tudok veled beszélni, úgy érzem magamra hagytál, és ostobaságot ostobaságra halmozok. Ha velem vagy, csupa móka és kacagás minden napom, olyankor sokkal tisztábban érzem a fű illatát, érzem, ha jön az eső, hallom mit beszélnek a madarak, és még a széllel is meg tudom beszélni, milyen időt szeretnék. Na jó, nem mindig! Ma például jó időt akartam, erre beborult. De mindennek oka van, és talán ennek is. Szóval? Miért hagysz egyedül? – kérdezte makacsul Loncika Koldit.

- Soha nem hagylak egyedül. Mindig ott vagyok, csak hajlamos vagy világmegmentőt játszani, meg tündér megmentőt, és közben meg rólam megfeledkezel. – mondta szomorúan a tündér. – Mindig azok az emberek vonzanak, akik már majdnem megfeledkeztek, vagy már épp el is feledkeztek a tündér énjükről. Mindig olyanokat találsz, akik körül ott ólálkodnak a gonosz fekete gnómok, és ilyenkor muszáj eltűnnöm, mert ha meglátnak nálad engem, azonnal rád akaszkodnak, és addig gyötörnének, míg kézen nem tudnának ragadni, és menthetetlenné tennének.

- Koldi? Édennek volt tündére? – kérdezte Loncika. Éden egy nagy szerelem volt, ami másfél évig tartott, és úgy hagyta el Éden a lányt, hogy eltűnt egy nap. Soha többet nem látta.

- Nem, Loncika, ő már rég a menthetetleneké volt. Ő nem téged, engem akart. Ezért érezted sokszor azt a mélységes szomorúságot, amit azok éreznek, akik már a gnómok hatása alá kerültek. Ezért kellett eltűnnöm. A gnóm kiszagolta a létezésemet, ezért mindent megtett, hogy behálózzon téged, de nem bírt veled, csak azt látta, hogy átragad rád az ő nyomorúságos búbánata, és az a lány már nem kellett neki. – magyarázta Koldi.

- Van nevük a gnómoknak? – Kérdezte Loncika. – Igen. – mondta csendesen a tündér én. – Stóbnak hívták Éden gnómját. – mondta a lány. – Honnan tudod? - kérdezte Koldi. – Egyszer, egy éjszaka felébredtem, és láttam a sötétséget, éreztem a hideg leheletet, amint körbelengi Édent, és kiszaladt a számon a neve a sötétségnek. Rászóltam, Stób! Nem kiabáltam, csak halkan odasúgtam neki, és ekkor felébredt Éden, és olyan hidegen nézett rám, mint még soha. Utána nem láttam többet a fiút. Örökre eltűnt.

- Igen. Mikor a gnómok rájönnek, hogy felismerték őket, és nem tudtak legyőzni, pánikszerűen elmenekülnek, miközben azt súgják az ember énjüknek, hogy menekülniük kell. – magyarázta Koldi. –Hiányzik neked Éden? – kérdezte még.

- Nem. Stób kiszívta minden életerőmet akkor. Emlékszem hónapokig csak vegetáltam, és nem találtam a helyem. Nem ismertem fel embereket az utcán, és téged sem. Olyan volt, mintha valami furcsa, rossz álomba merültem volna, mintha valami olyan bűbájt bocsájtott volna rám, hogy ne halljam a világot magam körül. A katatoniát az iskola tündérei törték meg. Egyszer csak megláttam a folyosón a gyerekek tündér énjeit, amint várják, hogy kicsengessenek, és újra a gyerekek vállára ülhessenek. Majd te is előkerültél, mintha mi sem történt volna. – mosolygott Loncika.

- Nagyon féltem, hogy magaddal ragad az a menthetetlen. De itt vagyunk. Szóval spongyát rá. El kell felejtened, mert ha sokat gondolsz gnómokra, és menthetetlenekre, akkor megtalálnak. Ne törődj velük. – mondta.

- Jó. – válaszolta a lány, és visszaaludt, hogy reggel sokkal frissebben, és vidámabban ébredhessen, mint tegnap, vagy tegnap előtt, vagy akár holnap.