- Koldi! Kérlek, hagyjál már aludni! Már hajnali egy van, és te még mindig itt csúszdázol az ágyam fejvégén. Pihenni kellene már, mert reggel nem fogok bírni felkelni! – kérlelte Loncika Koldit. – Ugyan mááááááááááááár! - sivalkodott a pimasz kis tündér én. – Holnap, illetve ma, lovagolni megyünk! Érted?! Lovagolniiii!!! Ott lesz Barka a ló, meg Lili és az ő tündér énje Olivér! – magyarázta olyan bőszen, hogy a koszorúja már megint félrecsúszott világos barna haján, egészen eltakarva az egyik szemét. Lehuppant a fejvég szélére, rákönyökölt a térdeire, tenyerébe támasztotta az állát, és megpróbálta felfújni a koszorúját, de sikertelen volt minden ilyetén próbálkozása. Loncika felpöckölte neki, hogy mégse bosszantsa a tündért.

- Koldi, mesélnél nekem a lovakról és a tündér énekről? Vagy egyáltalán az állatokról? – hasalt elé a lány. – Az úgy van, hogy az állatok látják a tündéreket, és azt is, hogy ki milyen kapcsolatban van a tündér énjével. Ezért van az, hogy a gyerekek és az állatok között van egy varázslatos kapcsolat, amit a felnőttek már fenntartással, óvatosan figyelnek. Viszont vannak a soha fel nem növő felnőttek, akik nem szégyellik, tündér énjük létezését, azokat az állatok már nagyon messziről megismerik. Ilyen Lili is, mert Barka látja Olivért, aki Lili tündér énje. És ezért nem féltél első perctől kezdve a lovaktól, mert a lovak látnak minket, és tudják, hogy nem véletlenül csücsülünk a vállaitokon. – magyarázta Koldi türelmesen. - Aludjunk! Meglátjuk holnap mi lesz. – ásított Loncika.

-Ébresztőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőő! – kiabált a tündér másnap reggel. – Ma van az a nap, amikor megyünk Olivérhez! Meg Barkához! Kellj fel Loncika! Le a pizsamával! Kérlek-kérlek induljunk már! – szeleskedet a Koldi. – Még csak kilenc óra van, tizenegyre kell menni, húsz perc a bicikli út, csak egy picit hagyj még! – fúrta a párnájába a fejét álmosan a lány. De a tündér énje nem bírt magával. Leráncigálta róla a paplant, és már az otthon illatú párnahuzatra csapott le, amikor Loncika, kuncogva rádobta a kispárnáját. Hát eltartott pár percig, míg a konok tündér kikászálódott alóla, de addigra a lány is felkelt már az ágyból, és készülődni kezdett.

Biciklire pattantak, és elindultak Barkához, a lóhoz és Lilihez, akinek a tündér énjét Olivérnek hívják. Koldi a kormányon szeretett eddig utazni, de mióta vadonatúj lámpákat kapott a bicikli, azóta szeret felülni a lámpára, és onnan lóbálja a lábát. Nem hosszú az út a lóhoz és a tündér barátokhoz, körülbelül 20 perc biciklivel, és közben sok dalt szoktak énekelni, vagy egyszerűen Koldinak be nem áll a szája, Loncika meg hallgatja. Most is valami ilyesmi történt. A lány csak hallgatta a tündér énje dallamos hangját, amint mesél a szederről, és kék pillangókról, a fű színéről, és a fák illatáról, arról, hogy milyen a naplemente tündérföldén, hogy a felhők elefánt alakúak, és vattacukor ízűek. Mesélt a tavak tündédéről, és arról, hogy a tündérek is mind mások, vannak hegyi, tavi, erdei tündérek, van olyan aki érti az állatok nyelvét, és van olyan, aki a fákkal tud beszélni.

Loncika az elhangzottakon elmélkedett, amikor már észrevette, hogy meg is érkeztek. Szinte sajnálta, hogy véget ért a bicikli út, még hallgatta volna a mesét. De közben már érezte a tisztás friss illatát, és már örült, hogy megérkezett, hogy lovagolhat.

Koldi előre szaladt Olivérhez, Loncika pedig elindult nadrágot cserélni, mikor hirtelen megpillantotta Áront, Cseke tündér énjét. Vadul kapaszkodott a fiú pólójába, ki olyan sebesen biciklizett el a lovas tanya előtt, hogy majdnem elhagyta Áront. Cseke tündér énjének feltűnő ruházata van, nem lehet nem észrevenni, és olyan szelíd türelemmel követi ember társát, hogy annak esélye sincs elválnia tőle, pedig olykor megfeledkezik róla. Most éppen a pólójába kapaszkodva lobogott Cseke után. Olyan mókás jelenségek voltak, hogy Loncikából kitört a nevetés.

Koldi és Áron viszonya nem mindig felhőtlen. A tündérlány sokszor pimaszkodik Áronnal, aki olyan türelemmel viseli mindezt, hogy néha már Loncika is rászól Koldira, hogy fejezze be a durcáskodást, vagy egyszerűen csak kineveti a konok tündér énjét. Például ma, a hazaúton, Áron ott csücsült Cseke övtáskáján hátul, Koldi, meg szokás szerint a bicikli kormányának lámpáján, de most Áronnak háttal, és szigorú, duzzogós arcot vágott. Loncika a tündérfiú meseszép arcát fürkészte, melyet aranyszínű, vállig érő, göndör fürtök kereteztek. Mindig elámult ezen a bűbájos arcon a lány, nem is értette, hogy lehet ennyire szép egy tündér fiú.

Nem mert hozzá szólni, mert nem tudta, hogy Cseke tudja-e, hogy van egy tündére, aki állandóan kíséri, de azt is sejtette, hogy tudnia kell róla, mert különben nem lenne vele. Loncika már megszokta ezt, hogy nem mindenki mer beszélni arról, hogy ki is kíséri a mindennapjai útján, így csendes mosolygással kémlelte Áron csinos arcát.